Ötödfél

Már legalább harmadjára nézte meg az óráját. Már mindjárt fél öt.
Itt kellene már lenniük, azt mondták ekkor érkeznek.
A feszültsége egyre csak fokozódott.
Hiába no, nem minden nap ünnepelheti meg a kisunokája sikeres oboavizsgáját.
Úgy készült rá, mintha a saját vizsgája lett volna.
Pedig az utolsó is nagyon régen volt.
Ő zongorázott világéletében.
Szórakozottan az asztal szélén futtatta az ujjait. Fel, le, megállás nélkül.
Micsoda izgalmak voltak, mikor a függöny mögött ültek  a konzi tanárai és hallgatták a versenydarabokat.
A szíve majd kiugrott a helyéből, mikor őt szólították.
Se élő, se holt nem volt, míg kibotorkált kis lakkcipőjében és kockás szoknyájában a pódiumra.
A közönség lélegzet visszafojtva figyelte a lépteit. Nem is emlékszik, hogy ért oda a helyére. Szinte lerogyott, göndör haja az arcába hullott, ahogy ráhajolt a zongorára. Megszűnt körülötte minden, csak ő volt ott és a zongora, amit úgy imádott. Ahogy leütötte az első akkordokat, tudta, hogy menni fog, hallotta végig a darabot. Bachot játszott, az egyik kedvencét.  Százszor végigjátszotta már, minden fordulatát tudta, érezte és átérezte a zeneszerzőzseni gondolatait, érzéseit. Ő volt most maga ez a tehetség. Eggyé vált a darabbal.

A taps riasztotta fel a darab végi csendben.
Révetegen bámult a közönségre. Meghajolt. Óvatosan hátrasandított a függöny felé. Semmit nem látott, semmi nem rezdült.
Csalódottan mászott le a pódiumról. Anyja megölelte....nagy voltál kicsim. Társai is őszintén gratuláltak neki.
Egykedvű volt. Csak a tanára, Lívia néni véleménye számított neki.
Őt istenítette, tudta, ha ő mondja, hogy jó volt, elhiszi neki.
Örökkévalóságnak tűnt, amíg lejöttek hozzájuk a függöny mögül.
Lívia néni magas, sudár, szép nő volt, messziről látszott, hogy sugárzik az örömtől..
- Tudtam, hogy csak Te lehetsz, ahogy az első billentyűket leütötted....csak Te tudod így, ilyen érzéssel, átéléssel, finoman. Nagyon tehetséges vagy. Remélem, Te nyered meg a versenyt!

Széttárta a karját és magához ölelte. Aztán eltolta magától és jobban megnézte. Valami furcsa csillogott a szeme sarkában.
Zavartan a zsebében kotorászott. Egy picike kis díszdobozt vett ki belőle.
-Ez a tiéd. Nyisd ki.
Megilletődve nyúlt a dobozka után. Kinyitotta. Egy vékonyka kis ezüstlánc volt benne. Medál is volt rajta. Egy violinkulcs.
Hitetlenkedve nézett fel a tanárára.

Elrévedésébe a csengő hangja robbant bele.

Megjöttek...suttogta maga elé. Végre.
Felnézett az órára. Ötödfelet mutatott.
Felállt. Lesimította a kötényét. Megigazította a terítőt a kis díszdobozka alatt. Hadd örüljön az a kislány annak a régi kis emléknek.