Álruhás angyal

Lihegve rohantunk a HÉV után, nem akartam róla lemaradni, időben akartam hazaérni, hogy vacsorát csinálhassak a gyereknek. Idegesen húztam a kezét, fáradt volt szegényke, húzatta magát, de sürgetésemre ő is gyorsabban szedte a lábacskáit, a sapkája hátra csúszott a nyakába, majdnem elhagyta. Szöszi haja szállt a szélben, kivörösödött az arcocskája.

Szegény gyerek, egy merő rohanás az élete, megsajnáltam.

Még éppen fel tudtunk lépni a kocsiba, már indult is, ahogy behúztuk magunk mögött az ajtót.

Találtunk két helyet, ezen a járaton még nem szoktak sokan lenni. 

Pont egy hajléktalannal szemben ültünk le.

Kifújtuk magunkat, levettem a gyerek sapkáját és  a kabátját.

Egy darabig csöndben ültünk, én rendezgettem a szatyrokat, kicsit átpakoltam, hogy egyenletes legyen a két szatyorban a cuccom.

A gyerek meglátta, hogy narancs van nálam. Nagyot nyelt. Kiscicám, biztosan megint éhes lehet, de nemsokára hazaérünk, nyugtatgattam magamat, akkor adok neki főtt ételt.

A gyerek először halkan szólt, hogy szeretne enni. Nyugalomra intettem, mondtam neki, lesz vacsora, pont a kedvencét főzöm. Ezzel meg is nyugodott. Csak azt gondoltam.

Egy perc múlva megint mondta, hogy éhes, enni kér.

Egy ötévesnek persze hiába magyarázom, hogy mindjárt meglesz a vacsora, az olyan neki, mint az örökkévalóság.

Percek óta nyafogott, egyre hangosabban.

- Anya, anya, éhes vagyok.

Türelmetlenül megint rászóltam, hogy mindjárt otthon leszünk, majd akkor ehet.

De már nem lehetett leállítani. Így hát kihalásztam egy narancsot a szatyorból és megpucoltam neki. Hálásan eszegette a tenyeremből a gerezdeket.

Végre csönd volt.

Olyan kis édes ilyenkor….és ezt az apja nem láthatja. Elfacsarodott a szívem. No, majd karácsonykor, azt ígérte, hogy hazajön a fúrószigetről, akkor kap szabadságot majdnem mindenki, már a napokat számolta a mi kis manónk, hányat kell aludni addig amíg Apa hazaér. Hoz neki szép hajasbabát meg babaházat is hozzá, az volt minden vágya. Tudtam, hogy hazajön, mindig számíthattam rá. Rendes ember az uram.

Csak ne hiányozna ennyire.

A szemére lettem figyelmes. A szemközt ülő hajléktalan a gyereket nézte mélybarna szemével.

Azt, ahogy a gyerek komótosan ette a  narancsot.

Elszégyelltem magamat. Meg kéne kínálni. De hogyan adjak neki, a kezemből mégsem ehet.

A másikkal a papírzsebkendőt fogtam, törölgettem a gyerek álláról a narancslevet. Így nem lehet.

Törtem a fejemet, amíg a torzonborz embert néztem.

Nagy odaadással nézte a kis manócskámat. Tényleg tünemény ez a gyerek mindenhogy, így is imádnivaló, de a legjobban azt szeretem, amikor elalszik, ülök az ágya szélén és nézem azt az ártatlan alvását, a szuszogását, és beszívom az illatát, azt a csodálatos, összetéveszthetetlen kisgyerekillatot. Az a nap fénye. Az én kis szemem fénye.

Mégiscsak adni kéne neki a gyümölcsből, ne gondolja, hogy ilyen érzéketlenek vagyunk.

A gyerek nem fogja mindet megenni, majd odaadom neki a maradékot, biztosan megérti.

Kicsit felvidultam a gondolattól, megvolt a terv.

Ekkor valami megdöbbentő dolog történt. A  férfi előre hajolt, a lába közül a szatyorból kihalászott valamit.

Nem hittem a szememnek. Egy csodálatos, finom, friss, sárga banán volt.

Átnyújtotta nekem.
-         Adja a gyereknek, kérem, látom szereti a gyümölcsöt…mondta egyszerűen, és a szeme mosolygott, a szeme sarkában az ezer ránc is vele nevetett.

Tátva maradt a szám a meglepetéstől. Iszonyúan elszégyelltem magamat.

Micsoda égés.  Pont itt, ettől az embertől kapok ilyen tanítást.
-         De kérem, nem fogadhatom el. …hebegtem zavaromban.
-         Én kérem, hogy ne hozzon zavarba, fogadja el, a gyereknek szántam....mondta nyomatékosan.
-         Legalább a narancs maradékát hadd adjam oda viszonzásul….próbáltam menteni magamat.
-         Nagyon köszönöm, nem kell viszonoznia, örömmel adtam….mondta.

Zavartan lesütöttem a szememet, remegő kézzel próbáltam betuszkolni a banánt az egyik szatyorba. Próbáltam megérteni a váratlan fordulatot, és kitalálni valami kedves mondatot az ismeretlen hajléktalannak.

Ahogy felnéztem, a férfi már nem volt sehol. Eltűnt, nyoma sem volt.

A gyerekre néztem. Az tovább majszolta a narancsot. Kérdő szemekkel nézett rám.

Nagyot sóhajtottam. Ennyi volt a mai csodánk.

Egy álruhás angyal a HÉV-en.