Mosolyember

Kifulladva rohant a villamos után. Hosszú másodpercekig tolongtak ki belőle az emberek, mint egy óriási cet szájából a kiömlő víz. Hátrálnia kellett, még meg is kapaszkodni, nehogy elsodorják. Hirtelen elapadt a tömeg. Végre fel lehetett szállni.
Addigra már a ruháját is rendezgette, próbálta visszatömködni a nyakából kilógó sálat a kabátja alá.
Komoran nézett maga elé, próbálta emésztgetni, amit a bankban mondott neki a pénztárosnő.
Hogy jobban meg kellett volna gondolnia, hogy hitelre vásárolgatott mindenfélét karácsony előtt, meg hogy nem tudja csak úgy feloldani a kártyazárlatot, meg kell várni rá az első fizetést, amit küldenek és majd akkor újra értékelik a hitelét, ha kiegyenlítette a tartozását.
Egy csúnya szentségelést morzsolt el a fogai között.
A düh és tehetetlenség éles függőleges ráncot vésett a homlokára, egy ér konokul lüktetett a halántékán. Szórakozottan masszírozgatta.

Körülnézett.
A megszokott délutáni népség, irodából szabaduló kiskosztümösök, tárgyalásra siető aktatáskások, futóruhában izzadók, akik a Margitszigetről jöttek, fülükből még lóg a mp3 zsinórja, izzadtan törülgetik a homlokukat. Egy-két kisgyerekes anyuka, bömbölő gyereküket szégyenkezve csitítgatják, semmi érdekes.

Azaz volt valami szokatlan, ahogy elnézte a megfáradt, hétköznapi arcokat. Az emberek, akik szemből jöttek ugyanolyan szorongó, gondterhes ábrázattal jöttek feléje, mint ami rajta is kiült. Ahogy oldalt tekintettek az egyik beugróra, kivétel nélkül mindenkinek megváltozott a arca.
Először a meglepődés, majd a hitetlenkedés, aztán az össze nem téveszthető öröm ült ki az arcukra, úgy jöttek feléje. És a mosoly nem tűnt el az arcukról. Sugározva néztek rá is és nevetett, csak nevetett a szemük.
Ő zordan nézett rájuk vissza, de a fagyossága kezdett feloldódni, bár nem értette, mi az oka örömüknek.
Nem látott semmit a kezükben, tehát nem kaptak semmit senkitől.
Vajon mitől volt az, amitől így felderült az arcuk?

Kíváncsivá tette ez a dolog. Izgatottan fészkelődött a helyén, próbálta a nyakát tekergetve megnézni, mi az, ami így megváltoztatta az embereket, mitől lettek olyan vidámak. Már el is felejtkezett a saját gondjáról.
Először nem látott semmit. Az izgatottsága csak egyre fokozódott.
A vidám, mosolygó arcú emberek csak jöttek, jöttek egyre, fiatalok, középkorúak, idősebbek, vegyesen. És mind kivétel nélkül felhőtlen örömmel mosolygott.

Ekkor mozdult valami abban a beugróban, ahova onnan nem láthatott be.
És akkor meglátta, ami mosolyra fakasztotta az embereket.
Olyan egyszerű és szokatlan volt, hogy meglepetésében ő is majdnem felkiáltott.
Egy barna kabát volt az egy férfin, aki arrébb húzódott, hogy helyt adjon egy leszálló kismamának.
Nem közönséges kabát volt az, nem ám.
Telis-teli volt nyomva smiley-val. Ezért ért fülig a szája az embereknek.

Ő volt hát a Mosolyember.
Pedig nem csinált semmi különöset. Nem osztogatott ajándékokat, nem csinált bohócjelenetet, semmi különöset. Csak volt. Ott állt épp háttal neki.

És már ő is boldogan mosolygott és ahogy a következő megállónál leszállt, ezt a mosolyt átadta a felszálló zilált, zaklatott embereknek, akik kicsit megütközve nézték, min mosolyog. Még látta hátra nézve, ahogy felszállnak a villamosra, ránéznek a Mosolyemberre és megértik az ő felhőtlen örömét. Mert az volt ez, őszinte, gyermeki, ártatlan, könnyed. Épp ráfért.

A Mosolyember pedig utazott tovább a villamoson és nem is tudta, hány ember hálás neki, hogy elfújta a komorságot egy pár percre az életükből.