Mai történetek, modern mesék

Nagyon szép új évet kívánok Nektek, kedves olvasóim!  Köszönöm, hogy megtiszteltetek az érdeklődésetekkel, a figyelmetekkel! Köszönöm, hogy olvassátok a blogomat! Örülök, hogy tartalmas perceket szerezhetek Nektek a novelláimmal. Itt várlak Benneteket változatlanul a 2016-os új évben is. Búcsúzóul a rövidke kis novellát szeretnék ajándékként adni Nektek. Remélem, sikerül mosolyt csalni az arcotokra. Bármi Egyre nagyobb és nagyobb lett. Már alig fért el a helyén. Minden benne kavargott, amit csak el lehet képzelni. A féktelen örömtől a mélységes mély bánatig, a szinte hihetetlen sikerektől a letaglózó kudarcokig, a csodás, kiteljesítő párkapcsolatoktól a könnyes válásig, a reszkető félelemtől a gátat nem ismerő bátorságig minden ott volt benne. Színes sávokként váltak szét, majd olvadtak egybe benne a lehetőségek. Mert azok voltak még, csak lehetőségek. A be nem teljesült jövő. Minden titokzatosságával, félelmetességével és ígéretével. Percről percre nőtt. Már

Hitetlenkedve nézte az előtte lévő kis testet. Olyan törékenynek, védtelennek látszott. Még a lélegzetét is visszafojtotta. Várta, hogy megmozduljon, de az nem moccant. Közönyös lassúsággal teltek a percek. Ő meg várt türelmesen. Aztán már nem annyira türelemmel. Kicsit ideges lett, miért nem mozdul már az a baba. Közelebb hajolt hozzá, majdnem orra bukott. Kapkodva visszanyerte az egyensúlyát. Most látta csak meg, hogy a gyerek szeme csukva van. Összeráncolta a homlokát, nem nagyon tetszett neki, amit látott. Valami itt nagyon nem stimmelt. Törte a fejét, mi lehet az a szokatlan dolog. Nem emlékezett semmire. Egyáltalán semmire. Ez is furcsa volt. Kényelmetlenül fészkelődött a helyén. Hirtelen eszébe jutott valami. Egészen a pici arcához hajolt. Oldalról alaposan szemügyre vette. Hát ez az! Majdnem felkiáltott izgatottságában, hogy rájött, mi a hiba. A baba arcán minden rezdületlen volt, semmiféle mozgást nem látott. Nem örült ennek, egyáltal

- És azt láttátok, amikor abban a szemérmetlen miniszoknyában akart bemenni az özvegy Molnár boltjába? Még szerencse, hogy azok a rossz kölykök elgáncsolták. Úgy elesett, mint az ólajtó, még a térde is vérzett, haza is ment rögvest! Legalább a fejét lehajtotta, meglehet valóban szégyellte magát a szemérmetlensége miatt. – Juli néne orra hegye úgy mozgott ide-oda mint egy patkány fitető orra.  Előrehajolt, majd mohón folytatta:  - …azért még másnap megpróbált a kocsmába bemenni az emberek közé. Onnan meg a kocsmáros dobta ki, hogy a fehérnépeknek nem árul ő holmi puccos limonádét! Szégyenkezve oldalgott ki.   A léha céda! – nyomta meg az utolsó szavakat diadalmasan. Várta a hatást. A három öregasszonyon végigsiklott a lemenő nap fénye, bársonyos narancsszínekbe öltöztette őket. Igaz, a ráncaikat mélyebbre véste. Keserűséget és elfojtott vágyakat rejtettek azok a barázdák. Pedig nem így indultak ők neki az életnek. Jó természetük volt, mikor férjhez mentek.  Csak v

Hullámzott a tömeg, nehéz volt kerülgetni az embereket.  Többen már kicsit imbolyogtak, meg-megbillent a kezükben az üvegpohár, kiloccsant belőle a finom nedű. Itt-ott felharsant egy-egy öblös nevetés.   A késő nyári nap finoman melengette a padon ülők hátát.  A bennfenntesek emelt hangon nagyzolva méltatták az éppen kóstolt borokat, nedves fára, rejtett füstösségre meg gyümölcsös áthúzásra hivatkoztak.  A bornaivak meg tágra nyílt szemekkel figyelték az értékeléseket. Titokban óvatosan megint belekortyoltak a borba, de látszott rajtuk, hogy nem értik, miről beszélnek a  borokat méltatók. Nekik ez magas volt, mint csigának a stelázsi. Ők is meg-megálltak több helyen, találomra kiválasztottak kétfajta bort, és jóízűen elkortyolgatták, közben pedig hallgatták az emberek beszélgetését.  Volt ebben valami megnyugtató és otthonos. Csak úgy járkálni az utcán.  Azon az utcán, amit direkt ezért zártak le, hogy az egy évben kétszer megnyitott pincékből távoli vidékek borait

Mint polipcsápok nyúltak utána a karok.  Lefogták, abroncsként szorították, a száját is betapasztották, hiába próbált segítségért kiáltani.  Érezte, ahogy a gyomra összeszűkül, majd apró, pici, kemény golyóvá válik, amely fájdalmasan nyomja belülről, aztán kínos lassúsággal kúszik fel a torkába valami fura, émelyítő, fémes íz. Ívben feszült meg a gerince, mellette az izmai szinte pattanásig feszültek. Hányigere volt, szédült, alig látott, dőlt róla a verejték, ahogy küszködött az acélos karokkal, vergődött-ide-oda, mégsem tudott szabadulni a szoros fogásuktól.   El akart menekülni innen messzire, még az emlékét is elfelejteni ennek a borzalmas élménynek. Cafatokban lógott róla a ruha, alul szinte már semmi nem volt rajta. És csak nem akart vége szakadni az élménynek.  Óráknak tűnt a vergődés. Lassan kimerült és elernyedt.  Feladata.  Hagyta, hadd történjék vele bármi. Elveszítette az eszméletét. Arra ébredt, hogy valaki hangosan szólongatja.  Éles fény vetült a

Csak úgy céltalanul sétálgattam az erdőben. Csodálatosan szép idő volt. A nap bújócskázott az ágak között, a tisztásokon virultak a virágok. Minden csupa lüktetés és élet volt. Mélyet szívtam a levegőből. Virág, fa,moha és meleg földszaga volt.  Valami fantasztikus keverék. Behunytam a szememet és a nap felé fordultam. A meleg jólesőn járta át a tagjaimat. Éppen ideje volt már egy kis lazítás. Sok volt ez a hét, sőt ez a hónap. Megkezdődött az iskola, megint reggeltől késő estig az a sok gyerekzsivaly. No meg a tanárok. Mindenkinek volt valami baja. Hol a gyereke betegedett meg, hol a feje fájt elviselhetetlenül, gyakran a beosztásra panaszkodtak, meg a tanáriban a szomszédra. Hiába no, mikor ennyi nő egy rakáson van, mindig van valami baj. No de mindig ez van, már megszokhattam volna az évtizedek során. Mégis mindig óriási izgalommal vártam én is az iskolakezdést. Talán jobban is, mint némelyik kis elsős. Főleg az izgatott, vajon megint micsoda gyöngyszemet találunk

Nehezen indultak el otthonról vonzotta őket a nyugalom.  Régóta nélkülözniük kellett a másik társaságát. Aztán ebéd közben kinézett az ablakon és látta, hogy ragyogóan süt a nap. Gondolta, jó lesz a másiknak a hosszú bezártság után egy kis sütkérezés. Lassan lépkedtek a lépcsőn, miközben megnyugtató szavakat suttogott a másiknak, egészen a hajához hajolva. Megcsapta az a finom illat, ami mindig úgy elvarázsolta. Halkan beszívta a levegőt. Kiértek az utcára. A park felé vették az irányt. Óvatosan lépdeltek a rohanó emberek között. Találtak is egy jó kis padot, közel egy hatalmas tölgyfához, pont szemben a kis tóval, ahol vadkacsák ténferegtek.  Kicsit körülményesen ültek le, szépen egymás mellé. A kistáskáját közéjük tette le. A másik felszabadultan beszélt mindenfélét. Ő behunyta a szemét.  Próbálta megfejteni, hogy mit érezhet a másik most. Furcsa volt így a világ. Mintha valami kilúgozódott volna belőle, a színe, a megszokott látvány. Egészen más oldaláró

Napok óta itt rostokolt ebben a sötét és nedves cellában. A ruhája szorosan tapadt rá. Karjaival átkulcsolta a lábait, a fejét a karjai közé hajtotta. Csak folyadékkal táplálták, azt is csak valami szűk szívószálon adták be neki. Bár lehet, hogy volt valami más is benne, mert úgy érezte, mintha a ruhája egyre szorosabb lenne rajta, vagy mintha saját maga egyre jobban megnőne. Nem értette a dolgokat. Úgy ült ott, mint valami embrió. Visszaemlékezett a magzati korára.  Olyan picike és védtelen volt és olyan hálás a táplálásért! Szépen nőtt, gyarapodott, délceg ifjúvá serdült. Aztán most itt ez a börtön. Halvány gőze nem volt, mi történik itt vele. Egyszer csak azt vette észre pár nap múlva, hogy a cella fala szinte a ruháját súrolja. Roppant furcsa érzés volt, nem tudta hová tenni. A folyadék is, amit folyton adagoltak neki, mintha valami kábító dolgot tartalmazott volna, egészen vidámmá tette. Biztos valami narkó - gondolt rá megrettenve. Nem értette, mit te

Kedves Olvasóim! A blogom most lépte át a tizenötezredik oldalletöltést! Köszönöm Nektek, hogy rendszeresen olvassátok az írásaimat! Számomra őszinte öröm, hogy kellemes perceket szerezhetek Nektek a novelláimmal! Olvassátok továbbra is!

Plutty, plutty….. – monoton érzéketlenséggel hullottak a könnyei a padlóra, ahogy görnyedten előre hajolt. Rázkódott a válla. Már egész szép kis tócsa képződött a könnyekből.  Őt persze ez nem érdekelte. Nagyobb volt a baja annál.  Meg nem is látta volna a patakzó könnyein át. Napok óta éjszakánként órákig varrta azt a szemvakítóan fehér bolerót. El akarta készíteni meglepetésnek a lánya esküvőjére. Igyekezett mindenáron lebeszélni arról, hogy felsőt csináltasson a ruhához,még az esküvői szalon tulajdonosával is beszélt titokban, hogy vegye rá a lányt, nem kell ahhoz az erősen kivágott, csodás dekoltázsú ruhához felső. Minek is, hadd látszódjék az a formás dekoltázs.  Pedig titokban nagy dologra készült. Még életében soha nem varrt, nemhogy esküvőre való dolgot. Bújta a netet, szabásmintákat keresett, fórumokat nézett át, véleményeket kért, és ötleteket, hol vegye meg az alapanyagokat. Korábban elkérezkedett a munkahelyéről, úgy ment az egyik legelegánsabb textilbo

-         Hogy ez a baba milyen cuki! Jaj hogy egyem azt a dundi kis húsát! – nézett bele a babakocsiba egy kicsit zilált őszes hajú idősebb asszony. Még a szatyrát is letette a lábához, úgy csodálkozott. Egészen ellágyultam tőle.  Én is tudtam, hogy szép a kislányom, de minden egyes alkalommal, mikor megcsodálták sétáltatás közben, megdobbant a szívem. Ja, és dagadt a keblem a ruha alatt, micsoda kis gyönyörűségem van nekem. Ma pont a  legcukibb ruháját adtam rá, azt a rózsaszín szívecskés, fodros ruhácskát, amit még az apja vett neki a születése előtt. De rég is volt az, istenem! Könnyek szöknek a szemembe, észrevétlenül elmorzsolom. Nehezen jött össze ez a kicsi, de megérte a fáradozást és a várakozást. Kár, hogy már egyedül örülök neki. Valóságos kis angyalka, eszik, iszik és rengeteget alszik. És szinte mindig csak mosolyog, csak nagyon ritkán sír, de akkor is okkal, főleg ha éhes.  Mindenki imádja, bármerre megyünk vele. Fantasztikusan lehet vele ismerkedni. Am

-.... .egész hétvégén viharos erejű szél fog fújni, helyenként széllökésekkel.... Itt elzárta a rádiót.Nem akarta tovább hallgatni a rossz híreket. - No tessék, még csak ez kell, ezt a Húsvétot már fújhatjuk!...berzenkedett magában. Pedig hogy ki akarta fújni magát ezen az ünnepen, végre. Odacsattogott az ablakhoz, és kitárta. Szinte aban a pillanatban becsapta a szél, majdnem kitört az ablaküveg.Hangosan szikozódva rángatta vissza a kicsapódott függönyt, majd nagy erővel becsukta az ablakot. Egyre idegesebb lett. Valamit csinálni akart, valamit, ami nem idegesítni fel, mint a bolond áprilisi időjárás. Eldöntötte, ebédelni fog, nem várja meg a kisunokáját. Odalépett a húsleveshez, kimert belőle egy nagy merőkanállal, majd mohón nekiállt. - Fúj.....auuuu! - kiáltott fel és a szájához kapott. A forró leves megégette a nyelvét, kicsit a szája szélét is. Mérgesen locsolta rá a csapnál a hideg vizet. Valahogy csillapodott a bosszúsága. - Mindig ez a mohóság....fenébe is!  Sose

- Vigyáááááázz! - kiabálta rémülten. Még éppen időben. Társa az utolsó pillanatban tudott arrébb libbenni. A kis ficsúr iszonyú sebességgel repült közöttük tovább - kaján nevetése lassan halt el.  - Nahát, hogy ezek a fiatalok milyen szelesek! - mondta idegesen a lány- és szaggatottan vette a levegőt. - Jól vagy? Nem lett semmi bajod?  - kérdezte aggódva a másik. Óvatosan körülnézett, mielőtt közelebb került hozzá. - Igen, nagyon drága vagy, hogy így vigyázol rám! Szerencsére nem lett semmi bajom.  - szólt  a lány lágyan. Kis szeme csillogott, ahogy ránézett  a fiúra. - Azért igazán óvatosabban is körözhetnének, még lehet, hogy másnak is baja esik! - Menjünk kicsit arrébb, ott több hely van - mondta a fiú és elegánsan arrébb lejtett. - Rendben, követlek drágám! - lehelte finoman a lány és kecsesen odébb libbent. Tekintetük egymásba fúródott. A fiú szeme is szikrázott. Csodálatosan keringőztek. Fantasztikus íveket írtak le egymás körül, megpördültek, majd tovább iramo

Már csak egy utolsó erőfeszítés kellene. Iszonyatosan elfáradt. Napok óta ebben a rohadék kapszulában volt. Az anyagok csak úgy fortyogtak benne, bugyborékoltak, néha mintha kicsit prüszköltek is volna. Lassan formálódtak a tagok benne. Először a váza lett kész, majd kicsapódtak rá a bugyborékoló masszából a mozgatórészek. Belül  a motor már korábban beállt a saját ritmusára, a dübörgése kihallatszott a folyosóra is. A pici kis csatornákban valami őrült sebességgel folyt ide-oda a kenőolaj. Minden zubogott, puttyogott, és szottyogott. Az egész tiszta fekete volt. Néhol koromfekete szín buggyant fel, máshol szénfekete, de volt, ahol a grafit feketéje látszott. Egészen valószerűtlen látványt nyújtott. Az utolsó éjszakán már alig fért bele a kapszulába, csak egészen összecsomagolva. A monitorja csukva volt. Szorosan zárva. Még nem lehetett kinyitni, különben sem látott volna semmit. Az egész folyosón végestelen végig ugyanilyen kapszulák voltak. Nem volt mindnek fekete a bels

4-et rengett, hej…. Iszonyúan kapaszkodtak a székükbe. Rémületükben néhányan még sikoltani is elfelejtettek. Erre egyáltalán nem gondoltak, amikor elfogadták a meghívást. Bár kétségtelenül elég rejtélyes volt a meghívó szövegezése. A “… szeretettel várjuk a művelődési házban szerda este 6 órakor…” volt a legérthetőbb rész a szövegben. A bemutató lényege rejtve maradt a szemek elől, bár Józsi az a huncut szőke kőműves hunyorgó szemmel kommentálta a kocsmában a nagy eseményt.  Azt mondta két feles között, hogy ő már sejti, mi lesz ott azon a nevezetes szerdán, látott ő már olyat külhonban, mikor Stájerországban járt kőművesként. Ott nagyon népszerű volt az ilyen. Hiába kérdezgették a felizgatott népek, hogy mondaná el mivégre is volt az a stájer mulatság, csak belefeledkezett a feles utáni sör dús habjába. Csintalan szemmel nyalogatta a sörhabot a bajuszáról, de nem szólalt meg, bárhogy is kérlelték. Még a beígért ingyen felesek sem hatották meg. Csak azt mondta nekik, majd me