Krumplifőzelék

Sírva vágta a hagymákat. Jól is jött a sírás, legalább volt mire fogni. Bánatos volt. Nagyon.
A rádióban szomorú zene szólt, a fiatal kora zenéje. Elröpítette messzire, a már majdnem elfeledett csillogó múltba.

Micsoda élete volt. Mennyi ünneplésben volt része.
Fellépett ő szinte minden európai színház színpadán, és igen, Amerikában is, főleg New Yorkban. A Covent Garden minden tavasszal meghívta. Senki nem tudta úgy előadni azokat a kesernyés kis francia sanzonokat. Állandó zongorakísérője volt, akivel romantikus kapcsolatban voltak. Aztán amikor megszűnt a lángolás megmaradt a jó barátság, nem váltak el évekig. Mit évekig, évtizedekig.

Nem figyelt, elvágta az ujját. Ez visszatérítette a mába.
Idegesen bekötözte a sebet. Pont most, amikor a kedvencemet főzöm - gondolta. Hát, már ebben is milyen peches vagyok.

Megkavarta a hagymás-paprikás rántást. Félrehúzta a tűzről.
Nagy sóhajjal nekiállt a krumplipucolásnak.  Gyorsan meglett vele, csak egy főre számolt. Nem szerette a maradékokat, mindig aznapra főzött.
Legalább ez a kis luxusa megmaradt. Úgysem nyitja már rá senki az ajtót évek óta.

Kinézett az az ablakon. A valamikor  jobb napokat látott bérház faláról tenyérnyi vakolat hiányzott. Mintha vedlene a ház, igen, mint egy napégette ember, ledobta a bőrét. De a friss bőr itt szürkés volt. Igaz a vakolat is szürke volt. Az idő is az volt. Pontosan megfelelt a hangulatának.

Keserűen kavargatta a krumplifőzeléket.
Talán igent kellett volna mondani annak a fess úriembernek, ott Dániában. Hányszor várta a művészbejárónál, akármilyen későn is végzett. Mindig nett volt, mindig udvarias, olyan áhítattal csókolta meg a kezét, mintha valami értékes virág lenne. Úgy bánt vele, mint egy igazi hercegnővel. Tetszett neki ez a modor, de ő nyersebb, direktebb férfiakhoz szokott, ezért az utolsó előadás után már nem adta meg neki a telefonszámát, bárhogy is könyörgött az a férfi. Ne keresse többet őt ez az ember, kész, ennyi volt, nem való ez a stílus neki. Nem tartozik ő ide.

Felsóhajtott.
Azt nem gondolta volna, hogy ide se fog tartozni, ebbe a deklasszált miliőbe. Lebeg két világ között, és nem találja a helyét.
Művésznőnek hívják, de nem úgy bánnak vele. Inkább úgy, mint egy feslett nővel. Nem értik és nem értékelik. Mit tudnak ők a múltjáról, a sikereiről. Hol van az már, vajon hova lett.

Felsóhajtott.
Keresett valamit. Valamit, ami hiányzik az ételből. Vagy az életéből inkább.

Felnyúlt a falra. Leakasztott valamit.
Egykedvűen szakított belőle párat és beledobta a főzelékbe.
Legalább elhasználom...gondolta rezignáltan.

Visszaakasztotta a megtépázott babérkoszorút a helyére.