Mai történetek, modern mesék

Óvatosan lépkedett a köveken. Az út egyre csak emelkedett, felfelé vezetett. El sem tudta képzelni, hova megy. Csak a kíváncsiság és a kitartás hajtotta. Ha már elindult, nem akart visszafordulni. Elege volt a völgyből. Végleg. Az egész életét ott töltötte, csak nagyritkán látott fényt, amikor a napnak úgy tartotta kedve és belevilágított a völgybe, aztán megrettenve a sötétségtől sietve átbucskázott a hegygerincen. Ekkor a völgyre megint sötétség borult. Felnézett. A felhők egészen a talaj közelében gomolyogtak, így nem látta pontosan, merre kell menni. Konokul leszegte a fejét, hogy el ne vétse az utat. Ment, csak ment, monoton módon rakta a lábát egyiket a másik után. Nem érzett különösebb fáradságot, de izgalmat sem. Elhatározta, hogy addig megy, amíg a hegycsúcsra nem ér. Tudta, hogy el fogja érni valamikor, csak azt nem gondolta, hogy ez az út ilyen hosszú lesz, és olyan kacskaringós és nehéz. Mert nehéz volt az út kétségtelenül, tele alattomos sziklákkal, amik megin

( a Köd előttem című írás folytatása ....) ...Az erdő hideget lehelt magából, a nap még nem tudta átmelegíteni a levegőt, de hiába is próbálkozott volna, az ágak sűrű szövevénye miatt a napsugár nem nagyon ért le a földre. Az ösvényt is nehezen tudta megtalálni, csak meresztgette a vérvörös szemét. Az indák ravaszul elkapták a kabátja szárnyát, próbálták lehúzni a földre. Idegesen csapkodott, hogy kiszabadítsa magát a fojtogatásból, még a táskáját is bevetette. Nagyon nehezen haladt előre, de tudta, meg fogja találni azt, ami mindennél fontosabb volt neki. Hiszen ezért dolgozott hónapok óta, csak ez járt a fejében, szinte rögeszmésen, nappal és éjjel. Majdnem megcsúszott egy nedves levélcsomón, ijedten kapaszkodott egy ágba. Felsikoltott, az ágon valami nyálkás dolog mászott. Egy csiga volt. Elengedte. Nehezen visszanyerte az egyensúlyát. Kapkodva vette a levegőt. Az idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Az álmatlan, zaklatott éjszakák után ez már túl sok volt neki. Kö

Hukk....a fenébe, teljesen kikészít engem ez a mostani rendszer! Ki volt az a marha, aki kitalálta ezt az egészet? Azt egye meg a fene! Hukk.... - csuklott megint egy hatalmasat, majdnem lenyelte a félig leégett szivarját. Még a napszemüvege is majdnem leesett, az utolsó pillanatban kapott utána. Úgy tuszkolta vissza idegesen az orrára. Na, az lett volna jó dolog, széttörik és megint nem látja a betűket, az a rohadt vakító fehérség már szinte teljesen kiégette a retináját - legalábbis úgy gondolta. Reggeltől estig olvasni, csak olvasni....iszonyú fárasztó dolog ám, senki nem gondolná. Régebben is imádott ő olvasni, amikor csak a könyv volt és ő. Olvasott ő mindenhol, a jó kis kényelmes székében, majd a puha foteljében, mikor már nem bírta leheveredett a kerevetre a nappalijában, aztán a vécében folytatta, de volt, hogy főzés közben sem rakta le a könyvet - sok lap bánta a pörköltjeit, tele lettek zsírpacnival. Ezért nem is járt soha könyvtárba, nem vették volna vissza azokat a

Sokáig hajladozott kéjesen ide-oda abban a csodálatos, tarka selyemruhájában. A vonaglása mégsem volt közönséges, inkább sejtelmes, vonzó.  Kívánatos volt, ahogy csinálta. Tágra nyílt szemmel nézték, köréje sereglettek. Aztán mintegy véletlenül – jól titkolt kacérsággal - legördítette a válláról a ruhát.  Puhán hullott alá a finom anyag, látni engedte a csupasz vállát. Majd egy váratlan mozdulatra, mintha szellő játszott volna vele, egészen a derekáig sodródott a kelme. A pucér, barna bőr teljes valójában kirajzolódott. Lélegzetüket is visszafojtották a nézők. Az izgalmas mutatvány tovább folytatódott. Megint jött egy újabb hajladozás. Ez már kicsit lágyabb, finomabb volt, éppen csak egy rezdülés. A selyemruha tehetetlenül hullott alá, mint egy levetett bőr. Szétterült a földön, látni engedte az ezerszínű mintát. Szégyentelenül megmutatta az alatta levő pőre, barna testet. A tömegbe verődött emberek  szájtátva nézték a mutatványt. Soha meg nem u

Kedves Olvasóim! Óriási öröm ért, mert a napokban túllépte a blogom a 10 ezer oldalletöltést! HURRÁ! 10.000  - még gombócban is nagyon sok... Nagyon köszönöm, hogy rendszeresen olvassátok a novelláimat,  figyelemmel kíséritek az írásaimat! Remélem, legalább olyan örömteli perceket szereznek Nektek a novelláim, mint amilyen odaadással írom őket! Pszt! Valami készül közben Nektek, amire nemsokára fény derül. Örömet fog szerezni, és Ti is örömet tudtok vele szerezni másoknak. Csak figyeljétek az elkövetkező blogbejegyzéseket!

Nagyon lassan vánszorgott a hajnali derengésben. Sajgott mindene az egész éjszakai vándorlástól. Átkozta magát, miért kellett neki este elindulni, de nem tudott megmaradni a fenekén. Menni kellett, csinálni valamit, mert kezdett belebolondulni a várakozásba. Késő estére lett készen a munkával. Leadta és csak fájó ürességet érzett utána. Nem értette, inkább örülni kellett volna. De nem, csak az a fura hiány. Ott belül, mélyen. Kiment a konyhába. Nem gyújtott villanyt, a telihold elegendő fényt adott. Töltött a termoszból egy csésze teát. Elrévedt, ahogy kinézett az ablakon a sötétségbe, majdnem melléöntötte a felét. Idegesen facsarta bele a citromot, aztán lassú kortyokban kiitta. Csönd volt, mérhetetlen csönd. Hiányzott neki a billentyűzet kopogása. Furcsa volt nagyon ez a süket csönd. Kinyitotta az ablakot és kikönyökölt. Az erdő felől hűvös hullámokban jött a hideg, megbozongott tőle. Gyorsan becsukta az ablakot. Elkezdett pakolászni az asztalán. A papírokat csinos kupacok

Az őszi nap bújócskázott az ágak között.  Incselkedve kikukucskált a felhők mögül,  mintákat rajzolt a szemközti  házfalra. Csodálkozva nézte a mintákat.  Volt ott mérges farkas, még az agyarait is látta, meg kis nyuszi, hosszú fülekkel, meg hajladozó fűzfa, meglebbentek az ágai. Maga a házfal is színesre volt festve,  csíkos volt, a finom bézs alapot piros sávok osztották szabályos mintázatban. Pont úgy nézett ki, mint egy tábornok csíkjai. Mintha tudták volna a festők, hogy ezek valamikor katonai házak voltak. Elfordult a házfaltól. Rossz érzés futott át rajta. Vette a cipőjét, inkább lemegy sétálni – gondolta – nem sokáig lehet élvezni ezt a csodálatos meleg őszi délutánt. Lassan ment, arcát a nap felé fordította. Megállt a sarkon.  A nap finoman átmelegítette az arcát. Gyerekcsivitelés ütötte meg a fülét. Kinyitotta a szemét.  Egy csapat szeles óvodás rohant át kiabálva előtte az úton. Az egyikük labdát pattogtatott. Ahogy nézte őket, látta, hogy a szőke és bar

  - Mindjárt megyek, vedd fel addig a kardigánodat kicsim! - kiabált ki a fürdőszobából idegesen. Döbbenten nézte a tükörképét, kicsit oldalra fordulva.  - Már megint egy újabb ősz hajszál! Rettenetes, milyen gyorsan öregszem! Nem lehet, hogy 34 évesen elkezdjek őszülni! Nem akarok ilyen gyorsan megöregedni! - suttogta letörten maga elé. Tétován nézegette a profilját. A másikat is megnézte, egészen közel hajolt a tükörhöz. Szerencsére ott nem talált semmi idegesítőt. Bámulta magát. Csak azt a szemtelen ősz hajszálat látta, ami még nem volt ott pár napja. Határozott mozdulattal kinyitotta a fürdőszobaszekrényt. Kivette a szemöldökcsipeszt. Közelebb hajolt a tükörhöz, majd hirtelen mozdulattal kihúzta azt a dühítő ősz szálat. Undorodva eresztette le a vécén. Nagyot sóhajtott. Megkönnyebbülve nyitotta ki az ajtót. Majdnem átesett a gyereken. - Te meg mit lábatlankodszt itt!  - förmedt rá mérgesen. A gyerek tágra nyílt szemmel nézett rá,  a szája széle máris sírásr

A hátát fáradtan a fának döntötte. Lassan lehunyta a szemét. Kellemes meleg volt. Jó itt, olyan otthonos. Magas trillák hangzottak fel. Talán egy kismadár beszélget az anyjával. A trillák elhaltak. Most mély brummogás közeledett. Biztosan egy medve. Pár magasabb brummogás jött. Lehet, hogy a bocsok követik a medvemamát egymás után trappolva. Jó lesz vigyázni. Halk suhogás hallatszott, szinte a háta mögül. Összerezzent a furcsa neszre. Fentről hűvös szellő birizgálta meg az orrát. Mély lélegzetet vett. A susogás egyre erősödött. Pár perc múlva már szinte orkánszerűvé vált, valósággal tombolt az éterben. Egészen mélyen, belül érezte a vihart. Fázósan összehúzta  magán a zakóját. Hirtelen elült a szél. Csönd lett. Mély harangszó hallatszott a távolból, ami egyre erősödött, majd váratlanul elhalt. Hirtelen valami csörgést hallott közvetlenül maga előtt. Meg a brummogást és valami sötét morgást is mellé. Mintha egy csapat láncra vert cirkuszi medve haladt volna elközvetlenül e

Minden kedves blog-olvasómnak nagyon köszönöm a megtisztelő figyelmet! Köszönöm, hogy hűségesen olvassátok az írásaimat. Remélem, ezután is követtem engem! Egy bejelentésem van: meglepetés készül, de hogy ez mi lesz pontosan, egyelőre ez még Hamarosan kiderül, mi készül a blogom házatáján!

- Hát, hogy ezek a férfiak meddig képesek tisztázni, fel nem foghatom! - dohogott a Rózsi a tisztaszobában a többi asszonynak. Már kora délután volt, de a férfiak még mindig sehol, pedig már reggel eltűntek a kisházban. Összeszedték az öszes cefrét, főleg a hullott szilvát, de volt, aki almát hozott, páran még körtét is. Bár ez utóbbi inkább vackor volt, de abból is jó lesz a pálinka. Mindig engedtek a férfiaknak, hadd főzzenek kedvükre, igaz, ők maguk is szívesen megittak  egy fél kupica pálinkát a legfagyosabb téli reggeleken. Persze a férfiak gyakrabban ittak, dehát azért voltak ők férfiak. A méltatlankodásnak a többi asszony is hangot adott. Tisztázni kell ezt az emberrel....hallatszott innen is meg onnan is, még a bögyös szőke Icu is helyeselt, pedig sose szólt az a Jóskájára, csinálhatott az bármit. Rebesgették, hogy csalta is az Icut a nagy szabadságában. A lázadás éppen varrogatás közben csapott fel, már a kötényszéleket tisztázták el, mikor majdnem készen voltak a mai v

- Nem lehet igaz, hogy képtelen vagy hónapok óta megtanulni ennek a rohadt kávégépnek a kezelését nagyi! - fogta a fejét a kisunoka, aki egy huszonnégy éves fiatal volt, rajzolt szemöldökkel, piercing-gel a köldökében és Converse-csukában, amit saját maga dekorált ki trendi matyómintával. Úgy állt ott a kopott kis konyhában a nagyanyja fölé magasodva mint a 167 centijével, mint egy kétségbeesett kérdőjel. - Jól van na, annyi gomb van itt ezen, meg minden villog, nem merek hozzányúlni, nehogy elrontsam. - motyogta a nagymama szégyenkezve összegörnyedve, védekezőn bebugyolálta magát a gyapjúkardikánjába. Eredetileg is legalább egy fejjel alacsonyabb volt a lánynál, de most egészen apróra zsugorodott. - Szerinted mit lehet ezen a dögön elrontani, mit gondolsz? Egy gomb van itt, jobb oldalt, ahol bekapcsolod, meg itt középen kettő, ahol kiválasztod, hogy hosszú, vagy rövid kávét akarsz csinálni.  - mondta kicsit megenyhülve a lány. Sóhajtott egy nagyot, mélyet, hogy kifújja a mérgét.

- Mit tuszkolgatja belém a lábát ez a buta liba? Hát nem látja, hogy nem fér belém?-  dohogott magában a fehér cipő felháborodva. A fekete csík összeszorította a száját, hogy el ne röhögje magát. Biztos valami luxusdámának gondolja magát ez a cipő, pedig csak egy a szériából, nem valami különleges darab. Azért nem rossz, de nem is igazán exkluzív. Éppen hogy nekem járhatna a szám, engem tágít ez a nő, pont rajtam csattan az ostor. De én bírom a nehézségeket, engem más bőrből szabtak. Hirtelen suhogást hallottak a magasból. Mind a ketten meglepődve felnéztek és látták, hogy egy csodás, habos, piros ruha hullik kecsesen a nő testére, hízelgőn körülhullámozva. Csodálattal nézték a jelenést, el is felejtették a kellemetlenségeket. Ezalatt a város másik végében egy sötét szobában nyögdécselt egy fekete bőrcipő. Kicsit bütykös láb tolult bele,  majd nehézkes lihegés hallatszott. A fűző két vége fájdalmasan kulcsolódott egymásba, míg a csomó megköttetett. Felülről valami merev surrogás

Őrülten sütött a nap, pedig még csak délelőtt 11 felé járt. Kábán hunyorgott fel az égre, azt kémlelte, mikor jön már végre egy nyomorult felhő. De sehol nem látott egy nyamvadt bárányfelhőt sem, pedig máskor tele volt velük az ég. A farzsebében kutatott valami érme után, de semmi nem volt benne. Fenébe, már megint nem tudok bemenni ebbe a rohadt boltba, soha nem képesek aprót váltani,, mindig fanyalognak és nyavalyognak, hogy nem lehet. Mért nem lehet?...képtelen vagyok felfogni.  Ahelyett, hogy örülnének a vevőnek. Ezek nem értenek az üzlethez. És nem is fognak...tette még hozzá magában a dohogása végén. Idegesen kotorászott a táskájában. Végre az aljában megcsörrent valami. Na végre. Kivette.  Egy százas volt az. Megkönnyebbülve ment a bevásárlókocsikhoz. Gyorsan belökte a százast és már tolta is szélsebesen a boltba. Mit is kell venni, na lássuk csak. Hétvégén jönnek végre megint a kis lurkók, az egyiknek most lesz a szülinapja, az ötödik. A kis édes...egésze

Már a halk zongoraszó sem hallatszott el a füléig. Elbűvölten nézte a kis csúszómászót percek óta. Fáradhatatlan volt.  Nézte a csodaszép ünnepi sanzsan ruháját, azt a zöldesbe játszó bordót, amin meg-megcsillant a csillár sziporkázó fénye, ahogy gyorsan ide-oda cikázott a márványon. Hátul a mohazöld masni óriási szárnyhoz hasonlított. Szitakötőhöz, igen, ahhoz. A meztelen lábacskák össze-vissza kalimpáltak, nagyon vicces látvány volt. Néha megpihent a mászásban, ekkor óvatosan letottyant a fenekére és kíváncsian nézett fel a csillárra. Tátott szájjal, elkerekedő szemmel csodálta a szivárványszínű fényeket, aztán a virágokra siklott a tekintete. Ha lehet, még jobban meglepődött. Ő is odanézett, ahova a kis csúszómászó. Neki is elkerekedett a szeme a látványtól.  A rózsaszín minden árnyalatában pompáztak a szirmok, a fáradt, sárgásrózsaszíntől, a púderrózsaszínen keresztül a klasszikus babarózsaszínig, volt abban minden, még lilaszélű is. Csodálatos látványt nyújtott a tü

 - Csönd legyen végre, ne csiviteljetek már folyton! - szólt rá a fiatalokra a Főnök. Hirtelen csend lett, minden sutyorgás és mozgolódás megszűnt. Mindannyian megmerevedtek a fekete ruhájukban és a fehér mellényükben. Megszeppenve nézték a Főnököt. Pisszenés sem hallatszott. - Na, végre, legalább a saját hangomat hallom! - mondta szemrehányóan a vezetőjük. Végignézett a csapaton. A fegyelmezetlenkedő fiatalokon, a felhevült vörös homlokukon, majd lassan az idősekre vándorolt a tekintete. Megindultan nézte a ruhájuk szélét, néhányuknál már kifehéredett, szinte szétfoszlott az időtől.  Mennyi mindent megértek, mennyi hosszú, idegőrlő és veszélyes út volt mögöttük. Igazi elismeréssel adózott a tapasztalt időseknek. Reménykedett, hogy lassanként belőle is ilyen válik. A csapat doyenje. Akit mindenki becsül és tisztel, és aki elől a legjobb falatokat nem merik elcsenni. Nyelt egy nagyot, kezdett éhes lenni, ez a hosszú és fontos megbeszélés kifárasztotta. Végül a középkorúakra em

Az utolsó pillanatokban még megigazította a magassarkú szandálja csatját, majd lehúzogatta a szoknyáját elöl és helyre rángatta a parókáját, mielőtt belépett a faluszéli kocsmába. Nagy levegőt vett, a szíve gyorsan dobogott. Kicsit ki is pirult, ami nagyon jól állt neki, az amúgy fakó arcszíne megtelt élettel. A kastélyban keveset volt a szabad levegőn. A levegő megfagyott a csehóban, amikor megjelent. Mintha egy kimerevített képet látott volna, szétnézett a bárban ülőkön. Legelőször  a kovácsot látta meg, a fekete körmét, meg a mély ráncokat az arcán. Vörös volt a bőre az állandó közvetlen melegtől és izzadt. A szaga is elérte lassanként. Elfintorította az orrát, nem bírta az ilyen szúrós, kellemetlen szagokat. De azért odalépett hozzá és beleszagolt a sörébe, amit a kovács szorongatott meglepetésében. - Ez jó, izgalmas ez az ital!- mondta mély, lágy hangján.  - Innék belőle, megengedi? - majd óvatosan lefejtette a göcsörtös kezét a pohárról és jóízűen belekortyolt a keserű és hi

Már nem is számolta, hányadik betege volt aznap a rendelőben. Kimerült volt és ingerült. Kialvatlanul ment megint dolgozni, a kánikula napok óta tombolt, a délután menetrendszerűen megjelenő zivatar miatti fojtó levegő csak még nehezebbé tette az napokat és főleg az éjszakákat. Álmatlanul forgolódott éjszakánként, a nehéz elalvás után felületesen aludt, többször fel-felriadva. Csatakos lett az ágyneműje az izzadságtól és átkozta magát, hogy miért nem szereltetett be légkondit a szobájába. Mindig későn kapcsolt, csak nyár végén, mikor a kánikula megérkezett, akkor meg már nem akarta a beszereléssel járó hercehurcát. Aztán mindig megbánta. A rendelő homályos ablakán keresztül is lehetett érezni a lüktető hőséget, a perzselő nyári nap remegését. Fáradtan hunyta le a szemét. Aludni akart napokig, mit napokig: hetekig csak aludni, álomtalanul, mégis pihentetőn. Végre egy nyugodt, hűvös szobában, nem csatakosan, gyűrötten ébredni, hanem kipihenten. Már csak erre vágyott. Meg egy jó hide

B-52 kényeskedve lépkedett a sétálóutca közepén. Olyan iszonyatosan magassarkú cipőben volt, hogy attól kellett tartani, elég egy pici kis kavics vagy egy csúszósabb kő és orra esik. A cipő egy igazi rika kincs volt, vintage Manolo-darab. Nem látszott rajta, de tudni lehetett róla - már aki értett hozzá és volt hozzá szeme - hogy meglepően kényelmes fajta, amiben járni is lehet, nem csak tipegni. Ez volt a titka, amiért egy vagyont elkértek érte. Vigyázott is rá nagyon, csak ritka alkalmakkor vette fel. Mint ez a mai is. A szoknyája a testére tapadt, vékony muszlinból volt. Érdekes szabású, tulipánt formázott, izgatóan kiadta kerek csípőjét. A színe valami hihetetlenül finom barackvirágszín volt, a leghalványabb fajta. Egy csodás vaníliasárga fodros muszlinfelső egészítette ki, minden lépésnél lágyan hullámzott a kivágásnál. A dekoltázsa elég mély volt, de nem annyira, hogy közönségesnek lehessen nevezni. Arra kínosan vigyázott, nehogy valami olcsó cédának láthassák, inkább delnőne

Kegyetlenül perzselt a nyári nap. Az arca vörösen izzott, a két melle között izgatottan futott le egy izzadságpatak a bikinifelsője pántjáig, meg hátul a gerince mentén a derekán keresztül a feneke két gömbje között egy másik, ami diszkréten eltűnt a bikinialsóban. Lopva megigazította a felsőjét, aztán húzott egyet a strandszoknyáján. Nem szerette mutogatni a combját, mindig kicsit erősnek tartotta. De így is mutatós nő volt, így ötven felé. Fiatalkorában igazi bombázó volt, döglöttek utána a férfiak, de sose használta ki őket. Mindig csak csodálkozott az udvarlókon, sosem tartotta magát igazán jó nőnek. Igaz, szép mellei voltak és formás feneke, de ő leginkább a vékony bokáját és a pici lábát szerette. Ezeket nem annyira értékelték a férfiak. Mell és fenék. Ez kellett nekik elsősorban. Bosszúsan felhorkant. Méghogy mell és fenék. Micsoda beszűkült látásmód! Megigazította a szalmakalapját. Nem volt mai darab, de szép és jó állapotú, a karimája csak szolid árnyékot vetett az ar

Bambán figyelte a hőségben a vízben úszó fekete foszlányokat, ahogy bágyadtan úsztak el előtte. A forró víz elernyesztette, izmai petyhüdten feküdtek a vízben. Élvezte a szokatlan pihenést, ráfért, nagyon sűrű időszak van mögötte. Fülét beszélgetésfoszlányok ütötték meg. - ...és képzeld, az a hülye kárfelvevő képes volt totálkárra felvenni azt a nyamvadt rozsdás kasznit, csak mert a szomszédjának a fiáé volt. Hát hallottál már ilyet? Méghogy totálkár...kárálta egy vörösesszőke kisminkelt nő a jobb oldalon előtte. Jól megnézte magának, a vastag arany karláncát és a lógós arany fülbevalókat is, amik annyira elütöttek a közönséges nőtől, a rosszul sikerült tetkótól a vállán, ami innen a távolból lehetett akár egy cápa, vagy egy angyal is. Mindegy is, nem érdemes rajta tovább találgatni. Az utcán észre sem venné, de itt a fürdőben látni a ruhával jótékonyan eltakart részeket is - és neki megvolt a véleménye a tetkóról. Gyűlölte, undorodott tőle, még a közelében sem tudott lenni, pedi

Szipogva nézte, ahogy a lé csurgott bele a felmosóvödörbe a rongyról. Valami vöröses árnyalat is volt benne, erre rácsodálkozott. Cseppek voltak már csak, élesen koppantak a víz felületén. Meredten nézte. Az orra hegyén megjelent egy cseppecske, majd lomhán lecsöppent az otthonkájára. A szövet mohón itta be a folyadékot. 26 hosszú év. Ennyi ideje élt együtt a férfival. Az egyenes tartásába és tekintetébe szeretett bele, abba a hidegkék szempárba, ami mindig olyan odaadóan figyelte minden mozdulatát, ahogy sürgött-forgott körülötte. Nem szólt, sokáig nem szólt, csak nézte, nézte őt kitartóan. Kicsit feszélyezte egy idő után ez a néma nézés, de tetszett neki, az elismerést és az odaadást látta benne. Akkor még nem tudta, hogy vissza fogja sírni ezt a csendet és látszólagos nyugalmat. Mert ez az ember, az egyenes tartású, egyszer csak megszólalt, és utána mondta, csak mondta megállíthatatlanul. Ócsárolta ahogy főzött, nem elég sós, nem elég édes, miért hagytad ki belőle az ecetet,

Kóválygó fejjel támolygott az omladozó falak között. Lassan masszírozta lüktető halántékát. Zúgott a feje, majd a zúgást erősödő, ütemes dübörgés váltotta fel, mintha egy munkakép dolgozna fájó koponyájában. Dumm-dumm-dumm...dolgozott valami kegyetlen légkalapács belül. Körülnézett. Valóban egy munkagép volt az, szállt a por, a langyos szél felkapta, majd szétterítete a port mindenre, a növényekre, a kopott piros padra, és a járdára. Mindent finom sárgásszürke por fedett. A meleg lassan kezdett elviselhetetlenné válni, ahogy a nap fékevesztetten tüzelt. A szeme elhomályosult, a feje alábukott, majd összeesett, mint egy rongybaba. Kapkodó kezek rángatták fel, fülébe kiabáltak jó hangosan és idegesen, hogy mondja meg, hogy hívják és hányadika van. Felemelte a fejét, bágyadtan, mint egy szárnyaszegett kismadár, hogy megkeresse, kié volt az az érdes, mély hang. Kábán ránézett az illetőre. Meg akart szólalni, de nem tudott, csak a szeme beszélt helyette. Az a kicsit véreres, de

Csak a második félidő végén fogta fel, hogy mennyire fogy az idő. Végignézett a tizenegy emberen. Nézte őket, de nem látta. Hirtelen láthatatlanná váltak, majd megjelentek helyettük a gyerekek a lelki szemei előtt. Látta a táncoló kisdiákokat, akik akcentus nélkül beszélték az angolt, önfeledten báboztak, majd megnyugodva jógáztak. A magyartanárnéni óráján néma csendben, tátott szájjal figyeltek. Aztán mély átéléssel hallgatták a környezetvédelemről szóló előadásokat. Az egyiket egy fiatal jóképű barna tartotta, majd utána egy mindig mosolygós arcú idősebb férfi következett. A szünetben megengedték nekik, hogy interneten játékokat játsszanak - ezt a kontyba fogott hajú, jóságos tanárnéni tartotta, aki fantasztikus történeteket talált ki nekik. Szünet után jött az a turbános fiatal nő, aki olyan isteni drámákban játszatta őket hogy egyszerre sírtak és nevettek. Végül ott volt a szőke szemüveges csontos hölgy a szigorú nézésével, aki messzi tájakról mesélt nekik. Velük együtt volt eg

Évek óta ez volt a legkedvesebb, titkos kedvtelése. Senki nem tudott róla, a férje is talán csak sejtette. Legalábbis nem kérdezett rá. Talán szemet hunyt fölötte, úgy gondolta mindenkinek lehetnek kis titkai. És ez volt az  ő féltett tika. Alig várta azt a napot, minden héten, azt a bűvös szerdát. Már előző pénteken izgalommal gondolt rá, micsoda élvezet lesz következő hét szerda este. A várakozása szombaton fokozódott, türelmetlenül lapozgatta a naptárját, számolta a napokat. Vasárnap kicsit megfeledkezett róla, a szokásos vasárnapi ebéd az anyjánál, az isteni húsleves - ő bezzeg soha nem tudta olyan kristálytisztára főzni a pulykanyaklevest, mint az anyja. Hiába pörölt vele, hogy csak az a húsleves az igazi, aminek lelátni az aljára gond nélkül....meg azok az aranyló zsírcseppek a tetején...mert azért mindig rakott bele egy kis csirkenyakat is..csak a zsírcseppek kedvéért. Soha nem reagált rá, csak türelmesen végig hallgatta a mondanivalóját, mindig ugyanúgy, míg elmélyülten s

Meztelennek érezte magát. Kényelmetlenül feszengett a helyén. Mennyi élet, mennyi tapasztalat ment veszendőbe így. Semmit nem bánt már, szép élete volt. Megkapaszkodott a földben, mély lélegzetet vett és nagyot sóhajtott. Soha nem fogja elfelejteni a nagy mamlaszok nyihogását, ahogy körbe-körbe nyargalásztak, ki-be az árnyékba, ugráltak, szaladtak a labda után egész délután.  Azok a csodás nyarak! Ahogy buzgott benne az életerő, azok voltak ám a szép idők! Még most is hallja a kis szöszi elfúló suttogását, ahogy hátát nekifeszítette és odasuttogta a srác fülébe kacéran, de látszólag haverkodva, hogy tökfej. Cuppanós puszi volt rá a válasz. És egy forró ölelés, amiből egy kicsi azért neki is jutott. Meg is lepődött rajta rendesen. Kamaszok. Szerelmesek - gondolta kis izgalommal. Mert neki ez nem jutott. Aztán az a kis szöszi odakötözte hozzá a szárítókötelet, suhogtak az alsónadrágok és lengedezett a töméntelen zokni rajta napestig. Ostorcsattanásként érte a kiabálás:  - Hé, te

Liebster Award díjat kaptam! Óriási megtiszteltetés ért, mert Liebster Award díjat kapott a maisztorik c. blogom.  Horváth Ágnes alvásgurutól  kaptam, aki az alvástréning című blog tulajdonosa - a blogját www.alvastrening.cafeblog.hu címen találjátok meg. Rendszeresen olvasom Őt, nagyon sok hasznos tudást, tippet és trükköt tanulok tőle.  Kedves Ági, őszintén köszönöm a díjat, nagy megtiszteltetés ez nekem! A Liebster Award egy vándordíj , amelyet most én is tovább is adok.  De előbb lássuk Ági kérdéseire adott válaszaimat: 1. Milyen alvó vagy? Hétalvó vagy ébren alvó? Esetleg rosszalvó? Egyértelműen hétalvó vagyok - főleg azért, mert bagolyként nagyon nehezen tudom rávenni magamat, hogy végre ágyba bújjak.  2. Melyik az a legextrémebb szituáció, amiben aludtál? pl szabad ég alatt, fürdőkádban, Antarktiszon, stb. Egyetemistaként stoppal az Inari-tóhoz utaztunk fel Lappföldre és az út mentén a szabad ég alatt hálózsákban aludtunk, ahol  millió szúnyog