Mai történetek, modern mesék

Kifulladva rohant a villamos után. Hosszú másodpercekig tolongtak ki belőle az emberek, mint egy óriási cet szájából a kiömlő víz. Hátrálnia kellett, még meg is kapaszkodni, nehogy elsodorják. Hirtelen elapadt a tömeg. Végre fel lehetett szállni. Addigra már a ruháját is rendezgette, próbálta visszatömködni a nyakából kilógó sálat a kabátja alá. Komoran nézett maga elé, próbálta emésztgetni, amit a bankban mondott neki a pénztárosnő. Hogy jobban meg kellett volna gondolnia, hogy hitelre vásárolgatott mindenfélét karácsony előtt, meg hogy nem tudja csak úgy feloldani a kártyazárlatot, meg kell várni rá az első fizetést, amit küldenek és majd akkor újra értékelik a hitelét, ha kiegyenlítette a tartozását. Egy csúnya szentségelést morzsolt el a fogai között. A düh és tehetetlenség éles függőleges ráncot vésett a homlokára, egy ér konokul lüktetett a halántékán. Szórakozottan masszírozgatta. Körülnézett. A megszokott délutáni népség, irodából szabaduló kiskosztümösök, tárgyalásra s

Feszülten firkálgatott az asztalánál. Sose telik már le ez az átkozott év. Torkig volt mindennel, a munkájával főleg. Annyira unta magát, hogy még a kiváló fizetése sem tartotta vissza tőle, hogy megpályázzon egy másik, izgalmasabbnak tűnő állást. Ma egyedül volt bent a cégnél az IT-részlegen, csak ügyeletet adtak. Gyakorlatilag azt csinált, amit akart, nem nagyon tudott már itt senkinek segíteni, csak alibiből voltak bent. Meg már elfogyott az összes ezévi szabadságuk, hát ezért. Még jó , hogy behozott magával egy csomó karácsonyról megmaradt kaját, a csajok meg a sütiket. Összedobták, amit hoztak, így nem kellett lemenni a sarki kínaiba, megvolt az ebédjük, még dőzsölhettek is, ehették legálisan a másét, bár senki nem kívánta már úgy az ételt, mint karácsony előtt. A.C. - After Christmas...motyogta maga elé. Na, hogy vártam, aztán mégis vége lett olyan kurtán-furcsán. Még kiélvezni sem tudtam azt a pár napot. Legalább a kisfiamat láttam pár napig, az anyja végre elengedte

Ma három hónapos a blogom. Intenzíven nő ez a kis csöppség, mióta megszületett. Már nem csak a kezecskéjét nézegeti, hanem egyre jobban érdeklődik a környezete iránt is. Nézelődik, felfedezi a világot. Minden érdekli, mindent meg akar ismerni. Egyszavas címeket jegyezget. Szívesen "beszélget" magában. Sír, ha egyedül marad, de tüneményesen mosolyog, ha beszélnek hozzá. Akkor igazán boldog, kacag, sikong örömében. Ezért arra kérlek benneteket, kedves olvasóim, hogy beszéljetek hozzá, írjátok meg bátran itt a megjegyzéseknél, hozzászólásoknál, mi tetszik nektek benne, melyik része. Vajon a keze, a lába vagy a kis gödröcskés hamvas arcocskája? Jó természetű baba, nem sértődik meg, vagy ha mégis, hamar megvigasztalódik. Köszönöm Nektek, hogy olvassátok a blogomat és őszintén örülök, hogy sikerül örömet szereznem vele!

Iszonyúan húzta a vállát az a sok szatyor, szinte vonszolta magát a karácsonyi tülekedésben. Nekimentek az emberek, egy fickó majdnem leszakította a táskája pántját. Még elnézést sem kért tőle. Állat....gondolta magában. Micsoda alakok vannak....dohogott, miközben húzogatta vissza a vállára a szatyrok pántját. Már nagyon éhes volt, meg melege is lett a plázában. Teljesen érthetetlen, miért fűtik túl, mikor nincs hová tenni a télikabátokat, aztán izzadhat az ember az utcai ruhákban. Legfeljebb a sálat tudja levetni. A sapkát már nincs hova tenni, talán a szatyrok tetejébe. Lázasan kattogott az agya, kétségbeesetten próbálta végiggondolni, mi maradt ki a karácsonyi beszerzésből. Már megvette a kisvonatot a lurkónak, meg a két barbibabát az ikreknek. A rózsaszín csillogós nadrággal persze, ahogy kérték. Bár neki ez aztán nagyon idegen volt, túl csicsásnak találta, de hát a lányok annyiszor a lelkére kötötték. Persze, a jézuska fogja még hozni nekik, még a levelet is megíratták vele

2012. Tétován nézegette a cetlit, amit a gép köpött ki magából. Pénzbefizetés 2 millió forintig. Jó vicc. Kesernyésen elmosolyodott. Szinte pontosan ennyi kéne még befizetni az átkozott kocsira. Kellett nekik az a puccosabb autó, de hogy mire...a felesége nem hagyta annyiban a dolgot, annyiszor lerobbant alattuk az a nyamvadt kocsi. Szerette is volna, meg nem is, aztán mégis ő volt a gyengébb, engedett a folytonos duruzsolásnak. Most meg rettegve várja a havi törlesztőcsekket. Igaz, a kocsi szép, kényelmes is meg jó is, de a benzin ára az egekben, alig merik használni. Inkább a busz. Meg a metró. Ami néha kigyullad. Izgalmas az élet így. Körbenézett, egy ülést keresett magának. Leült. Felnézett tájékozódni, mennyit kell még várni. Még csak 2001-nél jártak. 2001. De szép év is volt. Akkor ismerkedett meg a feleségével. Egészen köznapi dolog volt. Egy tanfolyamra jártak, mindkettejüket a cégük küldte. Kicsit unták, mert már túl voltak pár hasonló képzésen, el kellett menniük,

Micsoda hülye ötlet...dohogott magában, ahogy bandukolt a köves kis utcában. Pont velem, pont itt és pont most. Még be sem csomagolták, csak egy nylonba rakták nagy sebbel-lobbal. Mindenki engem bámul ezzel a hülye ruhával. Persze, mindig mindent az utolsó pillanatban akarnak. Mert elfelejtik, ahelyett, hogy előre gondolkodnának. Igaz is, én sem gondolkodtam sose előre, mindig a pillanatnak éltem, a bandázásoknak, a lányoknak meg a drognak. Aztán egy délután - sose fogom elfelejteni - csak annak köszönhetem az életemet, hogy az a csaj nagyon megrémült, mikor látta, hogy nehezen veszek levegőt. Pár nap múlva a kórházi szobában remegve fogta a kezemet és akkor mesélte el, hogy a pupillám akkora volt, mint egy tányér, és olyan üres mélység ásított belőle, hogy azóta sem tud nyugodtan aludni, éjszaka rémálmai vannak, és verejtékezve ébred. Pedig még a nevét sem tudtam, úgy jöttem vele össze azon az éjszaka. De hálás voltam neki nagyon, most már bánom, hgoy nem tudtam kimutatni neki, cs

Idegesen nézte meg az óráját. Már 10 perce itt kellene lennie. hogy lehetett ilyen hülye, hogy nem pontosították a helyet. Glencreditch, 16.30-kor, ezt írta a levélben. Emlékezett rá, még fel is firkantotta egy cetlire. Szépen besütötte fekete haját, most végre sikerült neki és egy fehér pántot is tett bele, az szépen kiemelte arca üdeségét. Szexi piros rúzst tett fel, csak ritkán használta, mert szerencsés volt, szép telt szájjal született, nem sok korrigálni való volt rajta. Percekig próbálgatta, milyen ruhában is menjen a randevúra. Először nagyon dögös akart lenni és egy kis fekete ruhát vett fel. Á, ez túl direkt, azt látja majd, hogy ráhajtok. Nem szeretném elriasztani. Elmerengett a fiún. Micsoda véletlen volt, ott, azon a társkereső honlapon. Először nem is akart vele szóba állni, aztán jobban megnézte és látta a szemén, hogy jólelkű lehet. Meg olyan szellemeseket írt, meg vicceseket, mindig megnevettette. Megértette, hogy hamar találkozni akart vele, ő is így volt vele

Lihegve rohantunk a HÉV után, nem akartam róla lemaradni, időben akartam hazaérni, hogy vacsorát csinálhassak a gyereknek. Idegesen húztam a kezét, fáradt volt szegényke, húzatta magát, de sürgetésemre ő is gyorsabban szedte a lábacskáit, a sapkája hátra csúszott a nyakába, majdnem elhagyta. Szöszi haja szállt a szélben, kivörösödött az arcocskája. Szegény gyerek, egy merő rohanás az élete, megsajnáltam. Még éppen fel tudtunk lépni a kocsiba, már indult is, ahogy behúztuk magunk mögött az ajtót. Találtunk két helyet, ezen a járaton még nem szoktak sokan lenni.  Pont egy hajléktalannal szemben ültünk le. Kifújtuk magunkat, levettem a gyerek sapkáját és  a kabátját. Egy darabig csöndben ültünk, én rendezgettem a szatyrokat, kicsit átpakoltam, hogy egyenletes legyen a két szatyorban a cuccom. A gyerek meglátta, hogy narancs van nálam. Nagyot nyelt. Kiscicám, biztosan megint éhes lehet, de nemsokára hazaérünk, nyugtatgattam magamat, akkor adok neki főtt ételt. A gyerek

Nehézkesen ment fel a lépcsőn. Ez az átkozott lift, már megint nem működik. Épp most, mikor bevásárolt. Pedig csak kéthetente szokott újabban, nem sokat eszik ő már. Egy ilyen öregembernek nincs sok igénye. Meg elhízni sem szeretne. Igaz, sose volt kövér, mindig nagyon vigyázott az alakjára, lesték is a nők, mikor a szerelésnél előre hajolt. A feszes fenekét, azt. Az egyik ügyfele azt találta mondani rá véletlenül, hogy olyan gladiátorsegge van. Még majdnem bele is pirult, csak a köhögés mentette meg a szégyentől. Majd pont ő, akire tapadtak a csajok mindig. Válogathatott belőlük. Aztán mégis otthagyta az a céda, meglépett a barátjával. Pedig annak aztán sose volt gladiátorsegge. Inkább potroha, szép nagy rengő potroha volt. Meg rengetegsok pénze. Arra bezzeg buktak a nők. Még az ő kis semmiség felesége is. Pedig direkt úgy választotta ki, hogy ne kelljen az másnak, aztán mégis az hagyta őt ott. Ki ismerheti ki a nőket, ha már őt is lepasszolják. Végre felért. Hosszasan keresg

Furcsa ez a nő....morfondírozott magában. Valami különös van vele, de nem tudom, micsoda. Már a második megálló óta nézte azt a nőt. Ahogy felszállt a villamosra, már kiszúrta magának. Az utóbbi pár évben nem is látott ilyet, magasra tornyozott csigás haj, rajta selyemkendő, hogy védje a frissen ondolált frizurát. Ilyet csak több tíz éve látott, mikor még megengedhették maguknak az emberek, hogy hetente fodrászhoz járjanak. Hol vannak már azok az idők...mormogott maga elé. Nézte, csak nézte a nőt. Nem illett ide egyáltalán. Nem csak a haja miatt, hanem a ruhája és a kesztyűje miatt is. A ruhája nagyon ódivatú volt, de megkímélt, és tiszta, nagyon tiszta. A villamoson az emberek akaratlanul is összekoszolták magukat, ritkán látni ilyen tiszta nőt. A kesztyűje pedig. Nahát, az aztán a ritkaság. Igazi finom glaszékesztyű volt, a dédijének volt ilyen, mindig áhítattal vette kis a selyempapír közül, mikor kérte, hogy mutassa meg neki, pedig helyenként már megsárgult az izzadságtól

Szürke volt minden. Az ég, a házak, a járda, és igen, az emberek is. Ólmossszürke volt az arcuk is, nem csak a fáradtszürke ruhájuk. Sehol egy szín. Mintha minden kilúgoztak volna, az emberek szinte egyenruhában voltak, a szürke minden kopott árnyalatában. Már nézni sem bírta ezt a sok szürkeséget. Nyomasztotta, fulladt tőle és undorodott. Magától is már. Bár lehet, hogy csak tükrözték az ég színét. Valósággal lenyomta ez a színtelenség. Meregette a szemét, de semmit nem látott. Inkább nem is nézem. Még az életkedvem is elmegy tőle. ..gondolta. A monoton kattogás szinte álomba ringatta. A vonat hirtelen nagyot fékezett. Kábán nyitotta ki a szemét. Megkönnyebbült az állomás nevétől, még volt vagy egy félórája, tudott egy kicsit aludni. Nagyon kimerült volt, egész nap a nyomdában azt az új mesekönyvet nyomták, még bele sem tudott nézni, pedig nagyon szerette volna elolvasni, de előbb a munka. Majd holnap, akkor kicsit tud már szusszanni. A címe nagyon megfogta: Julcsi és a szí

Elgyötörve tolta be a posta nehéz ajtaját. Lassan bandukolt fel a lépcsőn. A kivilágítás bántotta a szemét. Hunyorogva nézett körül. A váróterem feketéllett a tömegtől. Fenébe...gondolta....miért kellett nekem megint az utolsó percig húznom az átkozott csekkek befizetését. Láthatóan mások is így gondolták. Sötét arcú, savanyú sorsú emberekkel volt tele a posta Remegő kézzel húzott sorszámot. Atyaég, soha nem fogok sorra kerülni. Még a vacsorára valót sem sikerült megvennem, az utolsó ügyfél annyira elhúzta az időt a rengeteg kérdésével. Az össze maradék türelmére szüksége volt, hogy ne legyen vele udvariatlan, pedig láthatta, mennyire sietne haza. Mégis csak kérdezett, és kérdezett, ő meg persze türelmesen válaszolgatott, belül meg csak egyre feszültebb lett. Aztán végül csak vége szakadt a kérdésáradatnak és megnyugodva ment el tőle. Ő meg kapkodta magára a kabátját és rohant, hogy még nyitva találja a postát. Azok az átkozott csekkek. Bezzeg, azokat mindig előbb hozza ki

Már legalább harmadjára nézte meg az óráját. Már mindjárt fél öt. Itt kellene már lenniük, azt mondták ekkor érkeznek. A feszültsége egyre csak fokozódott. Hiába no, nem minden nap ünnepelheti meg a kisunokája sikeres oboavizsgáját. Úgy készült rá, mintha a saját vizsgája lett volna. Pedig az utolsó is nagyon régen volt. Ő zongorázott világéletében. Szórakozottan az asztal szélén futtatta az ujjait. Fel, le, megállás nélkül. Micsoda izgalmak voltak, mikor a függöny mögött ültek  a konzi tanárai és hallgatták a versenydarabokat. A szíve majd kiugrott a helyéből, mikor őt szólították. Se élő, se holt nem volt, míg kibotorkált kis lakkcipőjében és kockás szoknyájában a pódiumra. A közönség lélegzet visszafojtva figyelte a lépteit. Nem is emlékszik, hogy ért oda a helyére. Szinte lerogyott, göndör haja az arcába hullott, ahogy ráhajolt a zongorára. Megszűnt körülötte minden, csak ő volt ott és a zongora, amit úgy imádott. Ahogy leütötte az első akkordokat, tudta, hogy menni fog,

Sírva vágta a hagymákat. Jól is jött a sírás, legalább volt mire fogni. Bánatos volt. Nagyon. A rádióban szomorú zene szólt, a fiatal kora zenéje. Elröpítette messzire, a már majdnem elfeledett csillogó múltba. Micsoda élete volt. Mennyi ünneplésben volt része. Fellépett ő szinte minden európai színház színpadán, és igen, Amerikában is, főleg New Yorkban. A Covent Garden minden tavasszal meghívta. Senki nem tudta úgy előadni azokat a kesernyés kis francia sanzonokat. Állandó zongorakísérője volt, akivel romantikus kapcsolatban voltak. Aztán amikor megszűnt a lángolás megmaradt a jó barátság, nem váltak el évekig. Mit évekig, évtizedekig. Nem figyelt, elvágta az ujját. Ez visszatérítette a mába. Idegesen bekötözte a sebet. Pont most, amikor a kedvencemet főzöm - gondolta. Hát, már ebben is milyen peches vagyok. Megkavarta a hagymás-paprikás rántást. Félrehúzta a tűzről. Nagy sóhajjal nekiállt a krumplipucolásnak.  Gyorsan meglett vele, csak egy főre számolt. Nem szerette a mar