Csoda a városban

Furcsa ez a nő....morfondírozott magában.
Valami különös van vele, de nem tudom, micsoda.

Már a második megálló óta nézte azt a nőt.
Ahogy felszállt a villamosra, már kiszúrta magának. Az utóbbi pár évben nem is látott ilyet, magasra tornyozott csigás haj, rajta selyemkendő, hogy védje a frissen ondolált frizurát.
Ilyet csak több tíz éve látott, mikor még megengedhették maguknak az emberek, hogy hetente fodrászhoz járjanak.
Hol vannak már azok az idők...mormogott maga elé.

Nézte, csak nézte a nőt.
Nem illett ide egyáltalán. Nem csak a haja miatt, hanem a ruhája és a kesztyűje miatt is. A ruhája nagyon ódivatú volt, de megkímélt, és tiszta, nagyon tiszta. A villamoson az emberek akaratlanul is összekoszolták magukat, ritkán látni ilyen tiszta nőt. A kesztyűje pedig. Nahát, az aztán a ritkaság.
Igazi finom glaszékesztyű volt, a dédijének volt ilyen, mindig áhítattal vette kis a selyempapír közül, mikor kérte, hogy mutassa meg neki, pedig helyenként már megsárgult az izzadságtól, hiszen ez az elsőbálozó kesztyűje volt. 18 évesen kapta az édesapjától. Micsoda nagy dolog volt az, a matrózruhát igazi, felnőttes hosszú rakott szoknyára cserélni. Mert akkor az volt a divat.
És ennek a nőnek itt a hatos villamoson pontosan ilyen fehér glasszékesztyűje volt. Látta is rajta, milyen undorodva, két ujjal próbált kapaszkodni, nehogy bekoszolja a finom bőrt.

Egyre jobban izgatta őt ez a nő. Fészkelődött az ülésben.
Milyen élete van, mit csinálhat, honnan jött. Főleg ez az utóbbi nem hagyta nyugton. Nem sokára le kellett szállni, és addig meg akarta oldani ezt a rejtélyt. Minden idegszálával azon volt, hogy időben megkapja a választ a kérdéseire.

A következő megálló előtt a nő finoman megérintette a leszállást jelző gombot. Épp hogy csak az ujja hegyével, aztán a másik kezével megigazította az állán a kendő csomóját.
Leszállt.

Utána nézett, szemrehányón, mert vitte magával a rejtélyt.
Bosszankodva ismerte be, hogy cserben hagyta a megérzése, nem tudta kideríteni magában a nő titkait.
Csak nézett.
Tátva maradt a szája.

A nő kioldotta a kendő csomóját. Százszámra szálltak ki a madarak a feltornyozott frizurából, csapkodtak a szárnyukkal, csillogtak a tollak a fényben, a csőrüket izgatott csiripelés hagyta el. Volt köztük pici kismadár, de voltak nagyobbak is, színesek, kék, zöld és sárga tollúak is.
A villamos közben lassan elindult. A nő csak ment, kendője a kezében, a madarak pedig csapkodtak a feje körül, de ő csak ment rendületlenül.

Zavartan nézett körül, hogy mások is látják-e ezt a csodát.
A többiek unottan néztek ki az ablakon, nem adták jelét, hogy ők is látták volna.
Következett az ő megállója.
Összeszedte magát, lesimította a szoknyáját, a táskáját a vállára vette. Felvette a szokásos sietős ritmusát.

Hát ennyi volt. Csoda a városban.