Mai történetek, modern mesék

Tett-vett a konyhában, mérgesen mosogatta az ebéd maradékát a tányérokról. Meg sem ette a kaját, már mennie kellett... -dohogott magában. Dühösen csapta a mosogatórongyot a pultra. Mit vár ő ettől a kapcsolattól. Mire kell neki ez a nő, vagy inkább mire kell ő ennek a nőnek. Egész héten jegyben-gyűrűben várja, minden gondolata körülötte forog, az meg néha kegyeskedik egy rövidke érdeklődő emailben megkérdezni, hogy telt a napja, mit csinált. Aztán egyből panaszkodik a bokros teendőire, meg arra, hogy milyen hullafáradt a munkától. Az összes önuralmát össze kell szednie, nehogy kifakadjon: Hát rád várok én, reggeltől estig, meg estétől reggelig, Te meg nem törődsz velem napszámra...hát ez nekem nem kell. Persze nem írja meg neki, igazából tudja, nem is úgy gondolja a másik. Csak rosszul esik neki, de nagyon az, hogy olyan kevés jut belőle és olyan rövid ideig. Most is épp hogy csak megmelegedett, egy éjszakát itt aludt vele,  - na ja, micsoda éjszakát, kihasználták ők ezt rendes

Teremről teremre vándorolt. A hosszú sorban állás közben kint igencsak átfázott, jól esett most tagjainak a benti melegség. Átgémberedett kezeit dörzsölgette. Tátott szájjal nézegette a kiállított tárgyakat. Volt, amelyik félhomályban állt, másokat hidegfényű reflektorral világítottak meg és csillogó környezetbe helyezték, mikor mit kívánt meg a téma. Az egyik installáció előtt egy tábla állt: " Ez a házaspár akár lehetne a mondabeli Phylemon és Baucis modern kori alteregója is. Mr. John Smith és Mrs John Smith ketten együtt összesen majdnem kétszáz évet élt, ebből 160 évet teljes egyetértésben. Azért majdnem csak kétszáz évet, mert pár nap eltéréssel haltak meg. Előbb Mrs Smith, lánykori nevén Cate Middler. Férje, aki haláláig odaadó szeretettel ápolta nagybeteg feleségét csak pár nappal élte túl imádottja halálát. A szíve szó szerint megszakadt a bánatban - mint azt a boncolási jegyzőkönyvben szokatlanul költőien leírták. Az örök szerelem jelképe. Adózzunk emléküknek t

Torzít a hangszóró…állapította meg bosszankodva. Minden rohadt plázában torzít és ordít. Az artikulátlan gajdolást mindig idegesítőnek találta, ezért sem szerette a plázákat, inkább kicsi, csöndes boltokban vásárolt magának, ott, ahol már ismerik és nem nézik ki. De most valami igazán különlegeset és szépet akart venni. És látott egy hirdetést egy óriásplakáton. Arra gondolt, hogy fog neki örülni a kis drágája. Magában mosolygott, már el is felejtette a ricsajt. Tervezgette, hogy mibe fogja becsomagolni, még egy pici kis kártyát is venni akart hozzá, ráírni, hogy szeretettel…..á, inkább nem, hadd legyen valódi meglepetés. Hiszen nem tudja, mivel is tömi a gyerek fejét az anyja, miket mond róla. Hogy elhagyta, meg egy másik nőért….ugyan már. Olcsó megalázás, egy mondata sem igaz, ezt ő már csak tudja. Persze a gyerek miért is kétkedne az anyja szavaiban. Hiszen ő maradt vele a váláskor. Meglazította a sálját, itt bent meleg volt, fűtöttek kegyetlenül, a kinti hideghez s

Kegyetlenül hideg van ilyenkor. Nem is gondolt rá, mikor lekéste a 11-órás vonatot. Általában elérte, de ma nagyon sok dolga volt. A főnök extra munkát adott ki, meg kellett szerveznie egy holnapi interjút. Ilyen egy szerkesztő élete. De még mindig jobb, mint mikor gyakornokoskodott. Az a megalázó gyere ide, szaladj oda, hozz kávét, stb. Soha nem volt egy szabad perce, hogy kifújja magát. Mindig ott kellett loholnia a basáskodó szerkesztők után. Most meg ő lohol a főnöke, a producer után. Fázósan húzta össze magán a kabátját. Várta az éjféli gyorsot. Csigalassúsággal teltek a percek. Se vize, se étele nem volt, utoljára délben kapott be pár falatot, amit a gyakornoka hozott neki a lenti büféből. Éhes, szomjas és iszonyúan fáradt volt.  Mindig száraz, mindig állott volt a szendvics a büfében, soha nem értette, hogy tudott megélni ebből a büfés. Persze, mert se közel, se távol nem volt másik büfé. Legalább a kávéja jó volt. Forró, friss. Mindig cukor és tej nélkül itta

Ott ült a villamosmegállóban. Most nem sietett sehova, kivételesen ráért. Még volt vagy egy fél órája. Céltalanul nézelődött. Kora délután volt, csak kevesen jártak arrafelé. A villamos nagy ívben kanyarodott el, mindig kicsit lassítva, nehogy a síneken kicsússzék. Egy picit csilingelt is, csak azért, hogy szó ne érje. Ezen a helyen nem sok látnivaló volt, ő most mégis élvezte a semmittevést, és azt is, hogy semmi nem történik. Ritka pillanatok ezek az életében, igyekezett megbecsülni. Felnézett a vén vadgesztenyefákra. Már rég leestek a gesztenyék, sőt a levelek is egyre gyérültek. Nem lett ettől szomorú. Megbékélt az ősszel, bár soha nem szerette meg. Nyáron született ő, azokban a hónapokban élt igazán. Lassanként levette a fákról a tekintetét. Furcsa dologra lett figyelmes. Valami történt, amíg ő a magasban nézelődött. Egy öreg kék szatyor hevert a járdán elhagyatottan, éppen a zebra előtt. Valami volt benne. Körül nézett, egy lélek sem volt rajta kívül a közelben. Izg

Hónapokkal korábban történt. Zaklatott éjszakája volt, teli szexuálisan túlfűtött álmokkal. Csapzottan ébredt. Az arca kivörösödött, a bugyija átnedvesedett. Nem értette, hogy történhetett ez meg vele, mikor soha nem érdekelte különösebben a szex. Meg különben is, barátja volt már több, mint egy éve. Ha úgy vesszük a vőlegénye is már, legalábbis mindenki így gondolta, aki megismerte őket. A szex is jó volt vele, nem valami frenetikus, az igaz, de azért jó, meghitt, bensőséges. Mert szerették egymást és becsülték. A második ilyen éjszaka után már gyanakodni kezdett. Ez nem lehet ő, itt valami furcsa dolgok történnek vele. A reggeli gyér lámpafénynél alaposan átvizsgálta magát, de semmit szokatlant sem látott a bőrén. A bugyija pedig csak csupa lucsok volt. Szégyellte magát, de izgatta is a dolog. Mi vagy inkább ki lehet az, aki így hat rá, így az éjszaka közepén. Aztán  a napi dolgok kimosták a fejéből a zaklatott gondolatokat, estére már el is felejtette az egészet. A harmad

Elgondolkodva sétált. A nap pajkosan bújócskázott a már jócskán megfogyatkozott levelek között, hol itt, hol ott sütött át az ágakon. Figyelte a nap és az árnyék játékát a földön. Micsoda változatos formákat ölt, hol egy futó gepárd, hol egy hullám képét utánozza. Elmerengett rajta, utoljára ilyet gyerekkorában nézegetett hosszú órákig. Hol van már a gyerekkora, elnyelte a múlt. Bánatosan nézett fel. A földszinti ablakban egy magányos maci nézett szomorú barna üvegszemeivel a távolba. Talán a kis gazdáját várta haza az iskolából, mert oda ugye már nem lehetett bevinni a régi jó pajtást. Ment tovább. Átvágott a parkon. Az avar puhán simult a talpához, engedelmesen befogadta a lábnyomát. Jó volt benne járni, olyan megnyugtató, otthonos érzés. Gyerekkorában hogy szerette, még bele is hempergett önfeledten. Egy beton pingpongasztal előtt állt meg. A sarkán egy feldőlt üres sörösüveg feküdt az oldalán, mint egy részeg ember, még a maradék sör is ott volt körülötte, kifolyt belőle,

Először a kéményt látta meg, rajta a gólyafészekkel. Szíve összeszorult az emlékekre. Az a forró nyár, az önfeledt lubickolások a faluszéli nádasos kacsaúsztatóban, a focizások a falubeli srácokkal, aztán az első szerelme, akit elvitt a leukémia. Azért inkább a jó maradt meg belőle, az a felhőtlen gyerekkor. Másodjára  a kerekeskutat látta meg az udvaron. Benőtte az iszalag , omladozott az oldala. Hányszor merte belőle  friss, hűs, tiszta vizet anyjának a mosáshoz meg a főzéshez. Sose volt elég belőle, mindig több kellett. Hogy fájt a karja a tekeréstől, meg amikor ki kellett a nehéz vödröt emelni. Hol van már az anyja is. Összefacsarodott  a szíve az emlékekre. Végül a függöny libbenését látta, ott a konyhában, ami mögött az anyja leskelődött utána, ahogy büszkén ment az iskolába, hátán az iskolatáskával, és csak nézte és nézte, ahogy az ő kislánya önállóan lépdel mind messzebb és messzebb tőle. Mert nehezen engedte el maga mellől,  mindig olyan anyás volt. Megrázta a fe

Meghatottan nézegette a képet. Istenem, hogy megnőttek azóta. Soha nem fogja elfelejteni az a napot, mikor megszületett a cirkusz első kisoroszlánja, Bumbi. Alig várták, hogy kézbe vehessék. Lia, az anya féltékenyen kerülgette a ketrecben, nehogy valami kárt tegyenek a kicsinyében. Dehogy tettek benne kárt, féltve óvón ölelték magukhoz a csöpp szőrös testet, simogatták a kis nyivákoló kölyökoroszlánt, akin még ilyen kicsinyen is látszott, hogy nem sokára nagyvad lesz, éles kis fogaival felvérezte gondozója kezét. Ő és Aliz, a felesége ezentúl felváltva őrködtek a kicsi felett. Hamar nőtt, pár hónap alatt kész nagyvad lett belőle, de hozzájuk még mindig úgy törleszkedett, mint kisoroszlán korában, mikor lelkesen megnyalta őket, majd feldőltek a szeretethullámtól. Lujzi, a kislányuk folyton könyörgött, hadd menjen be ő is a ketrecbe, mindenáron meg akarta simogatni a kölyköt, nem értette, hogy az igazából egy vadállat. Rettegtek, hogy valami baja eshet, olyan nehezen született meg

Fütyörészve ment az úton, át a tömeggel a másik oldalra. Vidám volt, mert jó napja volt. Reggel mosolygósan ébredt, kipihenten, végre el tudott aludni időben, aztán az isteni kávé illata is emelt a hangulatán, még a ruháját is szépen össze tudta rendezni, szóval minden klappolt egy jó kis hétköznaphoz. Szerda volt, ez szokott a legjobb napja lenni amúgy is, itt már belelendült a hétbe, de még nem fáradt ki nagyon, távolabb volt a hétvége. Kellemesen telt a munka is, jókat pletykáltak a szünetben a kollégákkal egy tea mellett, hamar végzett, és még a csekkeket is időben fel tudta adni, alig lézengtek a postán, ami szépen felújítva hívogatva várta az ügyfeleket. A postáskisasszony sem próbált rátukmálni mindenféle kacatot. Ment az úton, egy bőröndöst keresett, meg akarta javíttatni a régi kedvenc bőröndjét, még az apjáról maradt rá, a hétvégi lomtalanításon került elő. Ekkor valami különös dologra lett figyelmes. Balról eléje vágott egy férfi, éppen meg tudott állni, hogy ne lépje

A horrorlánc előző részét itt találod: http://egypercesborzongasok.blogspot.hu/2013/11/loreley.html Rettegve rontott be a szobába. Ránézett a gyerek ágyára. Bobby csöndben szuszogott az ágyában, szája sarkából egy kis nyálcsöpp lógott le a párnára, éppen látta, ahogy az felitta. Szemhéja megremegett, de nem mozdult. Lába a földbe gyökerezett a látványra. Atyaég, akkor mi volt ez a sikoly?...szíve vadul dobolt a mellkasában. Agyában száguldoztak a riadt gondolatok. Talán a szomszédban történt valami? Dehogyis, hessegette el, hiszen itt száz méterre van a legközelebbi tanya. Hogy lenne itt valaki? Vagy talán már hallucináltam?...gondolta félelemmel telve. Valami csiklandozta a hátát. Jesszus, itt van valaki. Megdermedt, izmai pattanásig feszültek a hátán. Meg sem mert mozdulni, nehogy az a valami még közelebb jöjjön. Most lassan lefelé mozdult a hátán az a félelmetes valami. Szép lassan csorgott le az izmai között, lefelé, a feneke felé. Nem sietett, csak módszeresen cent

Ültek a konyhában a nagy, kerek asztalnál és szótlanul ettek. Emésztgették, ami történt. Ő értetlenül, és elgondolkodva, vajon mit hozhat még az ő közös életük. A másik, az őszhajú konokul rágott, összeszorított szemöldöke nem sok jót ígért. Sok rizs maradt tegnapról, szerette volna a hűtőszekrényt végre leengedni, ki kellett enni belőle a romlandókat. Nagy volt már rajta a jég, nem hűtött rendesen. Arra gondolt, jó lesz majd a sült húshoz köretnek mindkettejüknek. A sült hús illata csiklandozva hozta ki a anyját a konyhába. - Kész az ebéd, gyere, tálaltam is már. ...mondta. Anyja bizalmatlanul szemlélte az asztalt. Nehézkesen leült, maga alá húzta a lábát, mint egy elsőosztályos a padban. Valami bizonytalanság volt benne. Nem értette. A levest jóízűen kanalazták, akkor még nem volt baj. Kiszedte a húst, mellérakta a kovászos uborkát, ami még maradt a késő őszi nyárias időkből, ez már az utója volt, tudták mind a ketten, elmúlt a nyár. Váratlanul valami szomorúság tört

Iszonyatosan fáradt volt az egész napi munkától, zúgott a feje a sok szövegtől, a sajátjáétól és a másokétól. Egyre erősebben szúrt a dereka, ott, bal oldalt, ahol szokott. Már megint jön ez a rohadt derékfájás. Pont most, mikor ki sem látszom a feladatokból....dohogta méltatlankodva. Haragudott magára, hogy a teste így cserbenhagyja, és haragudott az egész világra, ami így felzabálja az energiáját, megcsócsálja, lenyeli és elemészti az erejét, az életerejét. Lerogyott. Rongybabának érezte magát, ahogy elterült az egyetlen szabad ülésen a villamoson. Vagy inkább egy marionettbábunak az előadás után. Mintha még a zsinórokat is érezte volna, ahogy rátekerednek a végtagjaira. Kifújta magát. Megpróbálta összeszedni a gondolatait. A szatyrában ott lapult az esti vacsorának való. Gyors és könnyű kaja lesz mára, döntötte el a boltban. Pillanatok alatt összeszedte a hozzávalókat, felrángatta a vállára a szatyrot, mert nem szerette a kezében cipelni, úgy nagyon nehéz volt kapaszkodni a vil

Lihegve zihált, szőke fürtjei csapkodták a nyakát, vállát. Lélekszakadva rohant át a mezőn, fel a dombra, el a félelem elől. Csak haza, minél hamarabb hazajusson innen. Szíve összevissza dobolt, hátán csorgott az izzadság ezen a késő őszi meleg napon. Szemét elöntötték a könnyek, már alig látta, hova is rohan. Előbb az egyik, majd a másik cipőjét hagyta el, beleragadt a sárba. A tó mellett, ahonnan elrohant nagy volt a sár, a tegnapi eső feláztatta. Mára csodásan kisütött a nap, mintha soha nem esett volna, igazi indián nyaras bronzfénnyel árasztotta el az idilli tájat. Ebéd után lement a tóra játszani, a vadkacsákat akarta hajkurászni, meg papírhajókat eregetni, az olyan jó mókának tűnt. A szomszéd fiú is lent volt, azzal mindig jókat játszott. Volt azonban most valami benne, valami furcsa, nem is értette micsoda. A szeme különös fénnyel csillogott, furcsán nézett rá. Nem értette, mindig olyan kedves volt vele, felhőtlenül nevettek együtt, és jókat fogócskáztak meg gombásztak

Huszonkettő, huszonhárom, huszonnégy, huszonöt. Megvolt mind. Fáradtan nyújtózott el a székben. Elégedetten nézett maga elé az asztalra. Csodálta a szerzeményeit. Nem hiába dolgozott annyit vele, napok óta csak ezzel kelt és ezzel feküdt, hogy összeszedje mindet. Nehéz volt, sokat kellett utána járni, de sikerült. Még a volt szomszédja sógorával is beszélt, pedig a szomszédját nagyon rühellte. Furcsán néztek rá,hogy ilyet kér tőlük, de hát látták rajta, hogy ez nagyon fontos neki, így megtették, hogy szóltak a barátaiknak. A közösség ereje...keringett az agyában. Milyen jó, hogy vannak még jó emberek. Ő nem tartotta magát jó embernek, bár az, ahogyan a gyerekével bánt mindig jó volt. Olyan türelemmel és megértéssel fordult a kicsi felé, hogy az szinte megható volt. Lágyan simította ki a haját a homlokából, odaadón figyelte, ahogy csacsogva, önfeledten beszél, mesél, élvezi az életet. Az életet, amit újra megtalált, vagy inkább az talált rá megint a hosszú, és kimerítő betegség ut

Tűnődve nézett a férfira a buszon. Kint szakadatlanul esett az eső, a busz beázott az ablakoknál, az emberek a busz közepébe húzódtak, a szag és a nyomás szinte elviselhetetlen volt. Az ázott kabátok, mosdatlan testek átható szaga szinte elviselhetetlen volt. Már bánta, hogy úgy sietett, és nem tudott magára fújni egy kis parfümöt, mielőtt elindult haza, pedig ezt szinte sosem mulasztotta el, annyira érzékeny volt az orra a szokatlan, sokszor kellemetlen szagokra. Néha a saját szagomat sem bírom - mondogatta sokszor. Ezt nagyon furcsállták a barátai, akik mindig megnyugtatták, hogy ők nem érzik, hogy büdös lenne, még a legnagyobb melegben sem, pedig ő tudta, hogy igenis átható a szaga, és szinte rosszul volt magától  is, nemhogy másoktól. De a barátai azt sem értették, hogy miért kell a konyhájában a sót, cukrot lisztet az átlátszó tartókban vízszintesre rázni, vagy miért kap frászt a nyitva hagyott fiókoktól. Pedig ő ezt igazán természetesnek érezte, de a kényelmetlen érzést soh

A mozgásra figyelt fel. A tömegben messze előtte valami fehér lengedezett olyan 40 centi magasságban a földtől. Oldalra, balra és jobbra, ütemesen. Nem látta jól, mi az, nem is tudta kitalálni. Próbálta az embereket kikerülgetni, hogy jobban lássa, de a rések gyorsan bezáródtak, mindenki tülekedett a tömegben, igyekeztek hazajutni a délutáni csúcsforgalomban. Pár méter múlva sikerült két dzsekis fiatal között előre furakodni. Ekkor éppen jobbra lengedezett az a fehér valami. Kotorászott az oldaltáskájában, csörgött a telefonja. Míg a válaszokat mondta gépiesen  a kérdésekre, szem elől tévesztette a fehéret. Idegesen kapkodta a fejét, hátha megtalálja megint, annyira kíváncsi volt rá, mi ez az egész, ott előtte. És ekkor hirtelen meglátta, a tömeg valahogy utat nyitott neki. Egy kutya volt az, egy tüneményes zsemleszínű golden retriever, az ő farkát látta ide-oda lengeni. A kutya egy emberben végződött, egy vak fiú volt a gazdi, azt vezetgette a tömegben előre. Az orra finom

Óvatosan hajolt le a dobozkához. Finoman fogta meg, nehogy összetörje a nagy tenyerével. Még a lélegzetét is visszafogta, ahogyan forgatta a kezében. Megcsodálta rajta a kicsit megkopott ezüstözést, és a feliratot: Emmy 1929. Vajon ki lehetett az az ismeretlen lány vagy nő, akinek ezt a a kis dobozkát ajándékozták. Még zár is volt rajta, bár a kulcsa már nem volt benne, biztosan elveszett a majd egy évszázad során. Miket élhetett át ez a kis dobozka, hogyan óvták, féltették és rakosgatták ide-oda. Először talán egy kis komódon díszelgett, kincseket tartott benne a kis tulajdonosa, úgy  képzelte, egy kis ötévesé lehetett, és az évszám rajta a születése ideje talán....vagy inkább akkor ünnepelte az ötödik évét? A kis szöszi, a göndör, szembe lógó fürtjeivel, hogy viháncolhatott, mint egy kiscsikó. És vágtatott körbe a házban, a cselédek csak úgy ugráltak félre előtte. Bár szerették, szerették nagyon azt a kis szeleburdi lánykát, hiszen az is szerette és becsülte őket, órákig ült

Nem hitt a szemének. Itt, a Király utca közepén, a Belvárosban, hétköznap, fényes délben? Ez nem lehet igaz..hümmögött hitetlenkedve maga elé. Pörgette vissza a történteket, de semmi ráutaló jel nem volt, hogy itt valami szokatlan fog történni. Minden olyan köznapi, szokványos, sőt banális volt, semmi extra, ami felhívta volna a figyelmét. Pedig történt bizony. Nem is akármilyen. Nos hát, az úgy kezdődött...ááá, dehogy, ez olyan, mint egy rendőri vallomástétel. Pedig semmi szokatlanra nem figyelt fel egészen addig a furcsa pillanatig. A villamos  a körúton csörömpölt, az autók csikorogtak, a forgalom a szokásos mederben hömpölygött, az emberek fontoskodva siettek, gyorsan kikerülve a lassan haladókat, a babakocsisokat, a bottal vánszorgókat, és az andalgó szerelmes párokat. Ő is sietett valahova, nem túlságosan, csak hogy ne tűnjék ki  feltétlenül a dolgára siető tömegből. A fiatal nő tartására lett figyelmes. Egyenesen tartotta magát és megállíthatatlanul hala