Lélek-jelenlét

Hitetlenkedve nézte az előtte lévő kis testet. Olyan törékenynek, védtelennek látszott.

Még a lélegzetét is visszafojtotta. Várta, hogy megmozduljon, de az nem moccant.

Közönyös lassúsággal teltek a percek.

Ő meg várt türelmesen.

Aztán már nem annyira türelemmel.

Kicsit ideges lett, miért nem mozdul már az a baba.

Közelebb hajolt hozzá, majdnem orra bukott. Kapkodva visszanyerte az egyensúlyát.

Most látta csak meg, hogy a gyerek szeme csukva van.

Összeráncolta a homlokát, nem nagyon tetszett neki, amit látott.

Valami itt nagyon nem stimmelt.

Törte a fejét, mi lehet az a szokatlan dolog.

Nem emlékezett semmire. Egyáltalán semmire. Ez is furcsa volt.

Kényelmetlenül fészkelődött a helyén.

Hirtelen eszébe jutott valami.

Egészen a pici arcához hajolt. Oldalról alaposan szemügyre vette.

Hát ez az! Majdnem felkiáltott izgatottságában, hogy rájött, mi a hiba.

A baba arcán minden rezdületlen volt, semmiféle mozgást nem látott.

Nem örült ennek, egyáltalán nem töltötte el boldogsággal ez a felfedezés.

Újra felegyenesedett a magasba.

Tanácstalan volt, de csak nem hagyta nyugton a dolog.

Tovább törte a fejét, hogy most már aztán mi lesz ebből.

Vonzotta valami furcsa dolog abban a moccanatlan kis testben.

Valami, amire emlékezett, hogy meg kellett volna tennie.

De most akárhogyan is törte a fejét, csak nem jutott eszébe, mi a teendője.

Ugyanakkor meg valami egészen más, végtelen távoli dolog is izgatta, de arról még annyi fogalma sem volt, mint erről a dologról, ami a szeme előtt volt.

Monoton lassúsággal teltek a percek.

Semmi nem történt az égvilágon.

Unatkozott, mert fogalma sem volt mit kéne tennie, ezért nézelődött.

Nagy volt itt a csönd, óriási. Ahogy félrehajtotta a fejét valami világos csíkot látott.

Kinyújtózott hosszúra és meglátta, hogy az utcai lámpa fénye világít be, ezért az a világos sáv.

Aha, tehát éjszaka van - nyugtázta magában.

Hát jó, ettől aztán nem lettem okosabb – gondolta.

Nézzük csak, van-e még itt valami, vagy valaki.

Tekeregette a nyakát, de senki mást nem látott.

Csak a csönd volt, mélységes mély csönd. Semmi nem mozdult.

Teltek a percek.

Ő csak ott volt némán és tétován.

Egyszer csak halkan nyílt az ajtó. Egy fej jelent meg a nyílásban, aztán egy váll, majd még egy.

Érdeklődve figyelte az eseményt, végre történt valami.

Jött még két kar, meg egy törzs is, és közvetlenül utána két hosszú láb.

Az egészet pedig egy majdnem földig érő fehér hálóing ölelte körül.

A jelenség belibegett, majd végtelen finoman, teljes odaadással a kis test fölé hajolt.

Ő csak nézte érdeklődve a jelenetet. El sem tudta képzelni, mi fog történni.

Talán jobb is volt ez így. Mert ha tudja, mi történik, biztosan elmenekült volna korábban.

A velőtrázó sikoltás mint kés vágta szét az éjszaka nyugalmát.

Ő hatalmasat ugrott tőle, fel egészen a plafonig, szinte kinyúlt.  Az ezüstös zsineg, ami a kis testtel összekötötte, megfeszült és nagyot rántott rajta. Ott lebegett remegve, mint a nyárfalevél a zsineg végén.

Az események felgyorsultak.

A nő úgy szorította az élettelen kis testet a mellkasához, mintha az élete múlna rajta.

Ő pedig egész testében érezte azt a remegő fájdalmat, ami kitöltötte a nőt.

Megrázó élmény volt.

A sikoltást felváltotta egy mindent átható, végtelen mélyről feltörő, kétségbeesett sírás.

Ő is szinte vele rezgett.

Tanácstalan volt. Maradt volna, de ment is volna már ugyanakkor.

Nem tudta, mitévő legyen.

A z ezüstzsinór feszülése nem engedett, de érezte, hogy egy hirtelen rántással megszabadulhatna a kellemetlen feszüléstől.

Még nem merte megtenni.

Sajnálta a nőt. Olyan szívszaggatón zokogott.

Aztán váratlanul valami furcsa susogást hallott fentről.

Meglepetve felnézett.

Egy hatalmas, fehéres, áttetsző lényt látott maga felett. Messze kitárt szárnyait lassan lebegtette.

Nem volt már plafon fölötte, mintha maga az ég borult volna rá.

Látta a lényen át a csillagokat is. Csodaszép, földöntúli látvány volt. Soha ilyen szépet nem látott korábban.

Nagyon vonzotta őt ez a szépség.

Ekkor valami megnyugtató gondolat jutott el hozzá a lénytől, pedig az nem is beszélt, legalábbis nem mozgott a szája. Elég különösnek tetszett ez neki. Volt valami enyhe sürgetés is az üzenetben, de nem volt kellemetlen. Érezte, hogy most neki kell valami tenni, tőle várnak döntést.

Tanácstalan volt. Ment is, de maradt is volna.

A lény nem szólt, csak várt türelmesen.

Ő lenézett a nőre, aki kétségbeesetten szorongatta a pici, élettelen testet, miközben vigasztalhatatlanul zokogott.

Végtelen szánalmat érzett a nő iránt. Ezért először úgy gondolta, maradnia kéne.

Aztán ahogy elgondolkodva méregette a nőt, megérezte benne a végtelen, szinte emberfeletti erőt.

Tudta, nem lesz vele baj, ha most itt hagyja.

Megnyugodva nagy levegőt vett, aztán egy hirtelen rántással elszakította az ezüstzsinórt, ami a kis testtel összekötötte és felszabadulva, boldogan csusszant a lény mellé.

Az bólintott egyet, majd óvatosan hatalmas szárnyai közé vette őt és eltávoztak.

A nő abbahagyta a sírást és ringatni kezdte halott kisbabáját ott lent, a gyerekszobában.

(SZ. M.-nak emlékül)


Minden kedves olvasómnak boldog Karácsonyt kívánok!