Pletykapad

- És azt láttátok, amikor abban a szemérmetlen miniszoknyában akart bemenni az özvegy Molnár boltjába? Még szerencse, hogy azok a rossz kölykök elgáncsolták. Úgy elesett, mint az ólajtó, még a térde is vérzett, haza is ment rögvest! Legalább a fejét lehajtotta, meglehet valóban szégyellte magát a szemérmetlensége miatt. – Juli néne orra hegye úgy mozgott ide-oda mint egy patkány fitető orra. 

Előrehajolt, majd mohón folytatta:

 - …azért még másnap megpróbált a kocsmába bemenni az emberek közé. Onnan meg a kocsmáros dobta ki, hogy a fehérnépeknek nem árul ő holmi puccos limonádét! Szégyenkezve oldalgott ki.  

A léha céda! – nyomta meg az utolsó szavakat diadalmasan.

Várta a hatást.

A három öregasszonyon végigsiklott a lemenő nap fénye, bársonyos narancsszínekbe öltöztette őket. Igaz, a ráncaikat mélyebbre véste. Keserűséget és elfojtott vágyakat rejtettek azok a barázdák.

Pedig nem így indultak ők neki az életnek.

Jó természetük volt, mikor férjhez mentek. 

Csak valahogy nem jól választottak. Erőszakos, basáskodó, némelyik igen nagytermészetű férjet fogott ki. Az Ilust még verte is az embere, tudták a földijei, a komaasszonyai is, bár senki sem beszélt róla. Az asszony köténye sok mindent eltakart egy ilyen kis faluban! Persze azért a lóláb kilógott alóla néha, nehéz volt elrejteni a kék-zöld foltokat.

Aztán ahogy telt-múlt az idő, mind a hárman megtörtek, megkeseredtek, beletörődtek a szomorú, kevés örömet rejtő életükbe. Nem szűnő vággyal figyelték a faluba beköltöző városi népeket, akik vitték magukkal a városi szokásaikat, öltözéküket, a nagyvilági életstílust.

Mindenben találtak kivetnivalót.

Ez miért kényeskedik, minek neki gumikesztyű, mért nem tud puszta kézzel takarítani? 

A másik hogyhogy valami robotporszívót használ ( igaz nehéz volt kifigyelni a habkönnyű, hófehér, csillogó függöny mögül, de sikerült egy óvatlan pillanatban), hát nem jó neki a hagyományos? Persze, így közben nyugodtan tudja lapozni a színes, csiricsáré magazinját, még a lábát is felrakja az asztalra! Ki látott még ilyet? 

A harmadik meg csak valami gömbben képes húst sütni, füstöl is az rendesen, mikor felemeli a fedelét, igaz ők meg nyeldekelhetik a nyálukat, olyan isteni illatok szállingóznak. 

Hát már mért nem elég neki a benti sütő, meg a rántotthús, mit kell itt puccoskodni?

Ócsárolták, szapulták ők hárman a városi népeket napestig. Legalább addig sem kellett a besavanyodott életükre gondolni. A rosszindulatuk elfedte az otthoni napi bántásokat, félelmeket és gyötrelmeket.  Semmi nem kerülte el a figyelmüket.

Így lett a jó természetű fiatalasszonyokból rossz természetű, gonoszkodó öregasszony-hármas.

Volt a bebírók között olyan, akit nagyon idegesített ez a pletykás triumvirátus, mások levegőnek nézték őket. Ez utóbbi idegesítette őket a legjobban. Nem találtak rajta fogást. Mehettek tovább kajánkodni másokon.

A nap egyre lejjebb araszolt a láthatáron. Szép lassan vörösbe vonta a három öregasszonyt ott a pletykapadon. Olyanok voltak, mint a vérbe mártott faragott szobrok. Valami ördögi, összehajoló hármas faragvány egy profán oltáron. Az elferdült, elromlott emberi természet oltárán.

Még egy utolsót pislogott rájuk megvetően a nap, majd feketeségbe öltözött minden. 

Pont olyan fekete lett a környék is, mint hármójuk ruhája. A vénasszony-egyenruha.

Nem szólt egyikőjük sem. Csak hallgattak mélyen. Szomorúan, és beletörődőn.

Mari szólalt meg végül:

- No, asszonyok, menjünk, igyunk otthon egy vénasszonyfröccsöt! – mondta mély sóhajjal.

A fiatalasszonyos vihogás egyszerre robbant ki belőlük. Percekig gurgulázva nevettek, ide-oda dülöngéltek a padon. 

Nehezen szedték össze magukat. Felálltak. Remegő kézzel simították le a ruhájukat. Elcuppantak a légpuszik, aztán nehézkesen elindult mindenki a saját portája felé, hogy eltegyék magukat holnapra. Holnap is lesz nap, ki tudja, milyen friss pletykára tesznek szert!