Szabadulás

Napok óta itt rostokolt ebben a sötét és nedves cellában.

A ruhája szorosan tapadt rá. Karjaival átkulcsolta a lábait, a fejét a karjai közé hajtotta.

Csak folyadékkal táplálták, azt is csak valami szűk szívószálon adták be neki.

Bár lehet, hogy volt valami más is benne, mert úgy érezte, mintha a ruhája egyre szorosabb lenne rajta, vagy mintha saját maga egyre jobban megnőne.

Nem értette a dolgokat. Úgy ült ott, mint valami embrió.

Visszaemlékezett a magzati korára. 

Olyan picike és védtelen volt és olyan hálás a táplálásért!

Szépen nőtt, gyarapodott, délceg ifjúvá serdült.

Aztán most itt ez a börtön.

Halvány gőze nem volt, mi történik itt vele.

Egyszer csak azt vette észre pár nap múlva, hogy a cella fala szinte a ruháját súrolja.

Roppant furcsa érzés volt, nem tudta hová tenni. A folyadék is, amit folyton adagoltak neki, mintha valami kábító dolgot tartalmazott volna, egészen vidámmá tette. Biztos valami narkó - gondolt rá megrettenve. Nem értette, mit terveznek vele.

Csak ki akart szabadulni innen ebből a hihetetlenül kényelmetlen, szűk és sötét zárkából.

Megpróbált egy nagy levegőt venni, de a ruha, sőt a börtön fala sem engedte. 

Páncélként szorította a mellkasát. 

Borzalmas érzés volt.

Elernyedt. 

Valami különös szomorúság vett rajta erőt.

Átsuhant rajta egy gondolat. Meg fog halni…elhessegette a komor gondolatot.

Ő élni akart. Napfényt akart látni és az egész világot a keblére ölelni. Örömet és vidámságot megélni.

Mindent, ami az életben szép és jó.

És örömet adni. Mert az az igazán jó…még gyerekkorában belénevelték.

Most meg  itt tesped és szenved.

Nagyot slukkolt a szívószálból. Nagy levegőt vett és megpróbálta még egyszer nekifeszíteni magát a zárka falának.

Reccs..hallotta éppen a feje fölül és a szemébe villant valami vakító fényesség.

Jaj…ez lehet az a fehér alagút….biztosan meghaltam!...rezzent össze rémülten.

Óvatosan kinyitotta a szemét és felnézett. Valami hatalmas forróság perzselte felülről.

Csodaszép vörös szirmai gyűrötten terültek szét, a langyos szél finoman simította meg őket.

Fellélegzett. Mégis csak él. Bátran lengedezett a többiekkel együtt.

Hallotta, ahogy egy üde gyerekhang visítva közeledik:

- Anya, nézd milyen szép pipacs! Leszedem neked, jó?

- Hagyd drágám ! Ha leszeded meghal! – szólt egy mélyebb hang.

Megkönnyebbülve lengedezett tovább a pipacstáblában.

Végre élt. Pont ahogyan elképzelte.