Csevej

Nehezen indultak el otthonról vonzotta őket a nyugalom. 

Régóta nélkülözniük kellett a másik társaságát. Aztán ebéd közben kinézett az ablakon és látta, hogy ragyogóan süt a nap. Gondolta, jó lesz a másiknak a hosszú bezártság után egy kis sütkérezés.

Lassan lépkedtek a lépcsőn, miközben megnyugtató szavakat suttogott a másiknak, egészen a hajához hajolva. Megcsapta az a finom illat, ami mindig úgy elvarázsolta. Halkan beszívta a levegőt.

Kiértek az utcára. A park felé vették az irányt.

Óvatosan lépdeltek a rohanó emberek között.

Találtak is egy jó kis padot, közel egy hatalmas tölgyfához, pont szemben a kis tóval, ahol vadkacsák ténferegtek.  Kicsit körülményesen ültek le, szépen egymás mellé. A kistáskáját közéjük tette le.

A másik felszabadultan beszélt mindenfélét.

Ő behunyta a szemét. 

Próbálta megfejteni, hogy mit érezhet a másik most.

Furcsa volt így a világ. Mintha valami kilúgozódott volna belőle, a színe, a megszokott látvány. Egészen más oldaláról mutatkozott meg a környezet. Lélegzetvisszafojtva fülelt.

Először meghallotta a vadkacsák hápogását, egyre közelebbről, és közelebbről, majd oldalra elhalt a hangjuk.

Aztán a szarkák idegesítő cserregésére figyelt fel. Perceken keresztül veszekedett két szarka, felváltva válaszolgattak egymásnak.  Egyszer csak huss, megunták a pörölést és elrepültek.

Közben nagy robajjal elsuhant egy gördeszkás előttük, egészen visszahőkölt a durva zajtól.

A tovasuhanó autók zaját már nem is igen hallotta meg, mint ahogy a buszok nehézkes puffogását-nyikorgását sem.

Egy kisgyerek sírt fel a háta mögött, majdnem odakapta a szemét. De aztán mégis visszafogta magát.

Nem sírt sokáig az a kisbaba,mert az anyja - legalábbis úgy gondolta, hogy az tolja nagy sietősen – gyorsan eltűnt bal oldalon a sarkon. Kíváncsi volt nagyon, vajon kisfiú, vagy kislány lehetett, de nem akarta kinyitni a szemét.  De talán ez nem is volt igazán fontos. Kicsit tehetetlennek érezte így magát, a látás nélkül.

Mellette pedig halkas tovább beszélt a társa. Nem várt választ, csak valami egykedvű beszámolót mondott. Néha hümmögött egyet rá hangosan, de nem nagyon követte a beszédet. Jólesett csak ott ülni és végre hallgatni.

Csukva tartotta a szemét. 

Tovább figyelt a hangokra.

Érdekes és izgalmas játéknak látta ezt, ilyet még nem nagyon csinált életében. 

De most érezte, hogy meg kell érteni valamit.

Valahogy letisztult minden. 

Ezen a zajszöveten át próbált valami igazán fontosat megragadni.

A dolgok lényegét.

De a hangok csak évődtek vele, pörögtek-forogtak, incselkedve közelebb jöttek, elbújtak, majd előjöttek, aztán szelesen elsuhantak és otthagyták. Ő pedig egyre jobban törte a fejét, hogy megfejtse a titkot.

Feladta. 

Már nem figyelt a külső hangokra. Valami egészen más vonta magára a figyelmét.

Meghallotta a saját szívverését. Különös érzés volt. Volt ebben valami hihetetlenül intim, felemelő, és mélyen nyugtalanító. Egészen visszahőkölt tőle, még a lélegzetét is visszafojtotta. Erre a szívverése  kissé felgyorsult.  Nagyon lassan engedte a ki a levegőt az orrán. Visszatért  a  régi szívverés. Megnyugodott.

Ekkor ütötte meg a fülét egy ismétlődő hang. Egy mondta volt, mintha hallotta volna már az előbb is, csak most kicsit magasabb és határozottabb hangon szólt:

 - Nem megyünk haza?

Rájött, hogy ez neki szólt.

Zavartan, mint akit rajtakaptak, kinyitotta a szemét és gyorsan válaszolt:

- Dehogyisnem. Persze. Hát jól eltelt az idő!

Aztán felsegítette a padról a társát, és belekarolt.

Az hangos csattanással kinyitotta a fehér botját, majd szép lassan megindultak haza.