Gyerekkor

Lihegve zihált, szőke fürtjei csapkodták a nyakát, vállát.
Lélekszakadva rohant át a mezőn, fel a dombra, el a félelem elől. Csak haza, minél hamarabb hazajusson innen.
Szíve összevissza dobolt, hátán csorgott az izzadság ezen a késő őszi meleg napon. Szemét elöntötték a könnyek, már alig látta, hova is rohan.
Előbb az egyik, majd a másik cipőjét hagyta el, beleragadt a sárba.
A tó mellett, ahonnan elrohant nagy volt a sár, a tegnapi eső feláztatta. Mára csodásan kisütött a nap, mintha soha nem esett volna, igazi indián nyaras bronzfénnyel árasztotta el az idilli tájat.

Ebéd után lement a tóra játszani, a vadkacsákat akarta hajkurászni, meg papírhajókat eregetni, az olyan jó mókának tűnt.
A szomszéd fiú is lent volt, azzal mindig jókat játszott. Volt azonban most valami benne, valami furcsa, nem is értette micsoda. A szeme különös fénnyel csillogott, furcsán nézett rá.
Nem értette, mindig olyan kedves volt vele, felhőtlenül nevettek együtt, és jókat fogócskáztak meg gombásztak a közeli erdőben, néha  a fákra is felmásztak és érdeklődve szedegették ki a fészkekből a kis pihés madárkákat. Jó játék volt, soha nem unták meg.

Ma azonban valami más volt.
Először egy hosszú ágat kerestek, hogy azzal piszkálgassák a vadkacsákat. Egy darabig ezzel szórakoztak, a vadkacsák idegesen úszkáltak körbe-körbe, nem jutott eszükbe arrébb menni, valami vonzotta őket az egyszerű játékban. Néha fel-fel szálltak, és arrébb mentek, de mindig visszatértek hozzájuk. Aztán elunták ezt a játékot és a magukkal hozott papírból hajókat hajtogattak és azokat tették vízre. Kis girbegurba hajók lettek, csáléra sikeredtek, de azért valahogy mégis siklottak a vízen, nem akartak csalódást okozni kis gazdájuknak.
Ahogy nézték a távolodó hajókat egyszer csak megszólalt a szomszéd fiú.
- Leveszed a bugyidat? Szeretném megnézni, mi van alatta. Még soha nem láttam egyik lányét sem....nézett rá a különösen csillogó szemével.
Hirtelen elakadt a szava, nem is nagyon értette, mit kér tőle.
Aztán megértette, és kibújt belőle is a kíváncsiság, ami mindig izgatta, mióta iskolás lett.
- Rendben, de akkor te is megmutatod, mi van a tiédben?..nézett rá kerek szemekkel, ártatlannak látszó érdeklődéssel.
- Jól van, kezdd te előbb...mondta a fiú, és le nem vette róla a szemét.
Óvatosan lehúzta a bugyiját. A fiú eléje guggolt. Érdeklődve nézte a kis rózsaszín szirmokat egy darabig.
Kicsit kellemetlenül érezte magát, de ez nem tartott sokáig.
A fiú felállt, lehúzta a sliccét, majd az alsónadrágját és megmutta, ami benne volt.
A szőke kislány döbbent  szemekkel nézett arra a lelógó, virsliszerű vöröslő valamire, aztán felnézett a fiúra, és meglátta a kárörvendő tekintetet.
Hirtelen nagyon elszégyellte magát, megérezte, hogy itt valami nagyon nem stimmel, rajta nevetnek, és magából kikelve, sírva elrohant, haza, el innen, el ettől a megszégyenüléstől.
Otthon lerogyott a a lépcső aljára.
A bátyja megkérdezte, mi történt, zaklatottan elmondta neki, mire az gúnyosan elmosolyodott:
- Mit vagy úgy oda, ilyen nekem is van...mondta, és csak nevetett és nevetett, kinevette naiv kishúgát.

Az keservesen sírt tovább, ott a lépcső aljában.
Siratta a gyermeki álmait,  a naivságát és rettegte a jövőt, ami most félelmetesnek és fenyegetőnek tűnt.
Valamit megértett, miközben gyámoltalanul sírt: vége van a gyerekkornak.


Vége volt az ártatlanságnak.

Ezt a történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni:
 http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/116-kreativ-iras-kep-alapjan-3)