Ajándék

Óvatosan hajolt le a dobozkához.
Finoman fogta meg, nehogy összetörje a nagy tenyerével.
Még a lélegzetét is visszafogta, ahogyan forgatta a kezében.
Megcsodálta rajta a kicsit megkopott ezüstözést, és a feliratot:
Emmy 1929.

Vajon ki lehetett az az ismeretlen lány vagy nő, akinek ezt a a kis dobozkát ajándékozták.
Még zár is volt rajta, bár a kulcsa már nem volt benne, biztosan elveszett a majd egy évszázad során. Miket élhetett át ez a kis dobozka, hogyan óvták, féltették és rakosgatták ide-oda.
Először talán egy kis komódon díszelgett, kincseket tartott benne a kis tulajdonosa, úgy  képzelte, egy kis ötévesé lehetett, és az évszám rajta a születése ideje talán....vagy inkább akkor ünnepelte az ötödik évét?
A kis szöszi, a göndör, szembe lógó fürtjeivel, hogy viháncolhatott, mint egy kiscsikó. És vágtatott körbe a házban, a cselédek csak úgy ugráltak félre előtte. Bár szerették, szerették nagyon azt a kis szeleburdi lánykát, hiszen az is szerette és becsülte őket, órákig ült a szakácsnő ölében és hallgatta a végeérhetetlen történeteket a messzi faluról.
Mert úgy gondolta, városi lyánka lehett ez az Emmy, nem valami falusi kislány.
Aztán ahogy cseperedett úgy került át a kis szelence és álldogált finoman megmunkált lábacskáin a már nagyobbacska, iskolás éjjeliszekrényére, benne a titkos kis cetlikkel, amiket a barátnőktől kapott, benne az elfúló vallomások, a Janiról, hátulról a harmadik padban, balra, a sötétszemű, vézna, de délceg tartású nagyon okos fiúról, akiről minden lány álmodozott. Ő is persze.
Majd egy vékonyka kis gyűrű került bele, mint egyedüli kincs. Az eljegyzési gyűrűje. Nem, nem  a Janitól, azt elvitte a tüdőbaj, hanem a barátjától, a félszeg, alacsony és kicsit kancsal Pistitől, aki megkérte a kezét. Hordani nem merte, mert az apja kitagadta volna, hiszen vagyontalan volt az a szegény fiú. Mégis elfogadta a gyűrűjét és titokban a menyasszonyának tekintette magát, de hordani, azt nem merte, mert kitagadták volna.
Aztán az apja, hogy odaveszett a háborúban mégis hozzáment a Pistihez.
A dobozka tartalma lassan változott, szaporodott, először az első kisbaba selymes kis hajacskáját őrizte, aztán a másodszülött első tejfogacskáját, majd belekerült mellé az édesanyja aranylánca, amit a halálos ágyán kapott tőle, hogy örökre emlékezzék rá. Egy girbegurba betűkkel írt karácsonyi üdvözlet az első unokától, majd a dédunokától egy születésnapi, a 80. Végül a férje megsárgult igazolványképe is odakerült mellé az ő saját fogsorával, mikor már nem tudta tovább hordani, úgy elsorvadt az ínye.
Közben megkopott az ezüstözés és kicsorbult az egyik oldala, mikor véletlenül lelökték a földre, de csak állt ott az éjjeliszekrényen rendületlenül.
Aztán a hagyaték szétosztásakor a kis dédunoka tétován forgatta a kezében, csak halványan emlékezett a dédi sovány alakjára, mindig csak ült a karosszékben és csak hallgatott, és nézte őt. Játszani már nem nagyon lehetett vele, mert mindene fájt.
Így aztán kidobták egy lomtalanításkor a kis szelencét úgy, ahogy volt, a tartalmát már a lomisok szórták szét. Így került a zsibire. Így talált rá ő erre a kincsre. Mert az volt, igazi kincs. Ajándék a régmúltból.

Nagyon lassan, óvatosan, nehogy megsérüljön, kinyitotta.
A kis lábas ezüstözött szelence teljesen üres volt, a sarkai kicsit megfeketedtek belül.
Csalódott volt, valami titkos kincset várt benne. Valamit, ami csak az övé lesz.
Már az övé volt. A történet, amit köré és bele képzelt volt az igazi ajándék, ami csak az övé.
Mert ajándék lesz ez a kis dobozka, az ő 85 éves anyukájáé, aki épp egy évvel korábban született a kis Emmynél és akinek a legjobb barátnéja épp Emmy volt és 1929-ben született.
Ez lesz az igazi születésnapi ajándék. Egy üzenet a múltból.
Valami, ami az örökkévalóságról szól.

Becsomagoltatta, nehogy baja essék.