Tuskó

Meztelennek érezte magát. Kényelmetlenül feszengett a helyén.
Mennyi élet, mennyi tapasztalat ment veszendőbe így.
Semmit nem bánt már, szép élete volt.

Megkapaszkodott a földben, mély lélegzetet vett és nagyot sóhajtott.
Soha nem fogja elfelejteni a nagy mamlaszok nyihogását, ahogy körbe-körbe nyargalásztak, ki-be az árnyékba, ugráltak, szaladtak a labda után egész délután.  Azok a csodás nyarak! Ahogy buzgott benne az életerő, azok voltak ám a szép idők!

Még most is hallja a kis szöszi elfúló suttogását, ahogy hátát nekifeszítette és odasuttogta a srác fülébe kacéran, de látszólag haverkodva, hogy tökfej. Cuppanós puszi volt rá a válasz. És egy forró ölelés, amiből egy kicsi azért neki is jutott. Meg is lepődött rajta rendesen. Kamaszok. Szerelmesek - gondolta kis izgalommal. Mert neki ez nem jutott.

Aztán az a kis szöszi odakötözte hozzá a szárítókötelet, suhogtak az alsónadrágok és lengedezett a töméntelen zokni rajta napestig. Ostorcsattanásként érte a kiabálás:  - Hé, te fajankó, nem látod, hogy teregetek? - hallgatta sokszor. Szomorú lett a szíve tőle. Olyan jól indult pedig minden, és úgy szorított nekik, hogy boldogok legyenek. Hát nem lettek. Bánatosan lógatta a karjait ilyenkor.
Csalódott volt. Nagyon.

A végén már csak az állandó kiabálást hallotta, hogy te rohadt tuskó, hogy lehetsz ilyen érzéketlen....meg a csörömpölést, aztán a hirtelen beállt vészjósló csöndet. Mázsás súllyal nehezedett a lelkére. Lassan szállt ki belőle az élet, száradt, elszáradt, teljesen kiszáradt.

Emberek jöttek nehéz gépekkel. És akkor felsivított az a rettegett hang. Sokáig dolgoztak rajta, míg végül kidőlt.
Csak egy tuskó maradt utána.

Vidám pár szaladt át az utcán. A fiú megbotlott, majdhogynem a nyakát szegte.
A lány meglepetten felkiáltott: - Nézd, egy tuskó! Mekkora fa lehetett?

A tuskó szíve megtelt büszkeséggel. És magában elmosolyodott.