B-52
B-52 kényeskedve lépkedett a sétálóutca közepén.
Olyan iszonyatosan magassarkú cipőben volt, hogy attól kellett tartani, elég egy pici kis kavics vagy egy csúszósabb kő és orra esik. A cipő egy igazi rika kincs volt, vintage Manolo-darab. Nem látszott rajta, de tudni lehetett róla - már aki értett hozzá és volt hozzá szeme - hogy meglepően kényelmes fajta, amiben járni is lehet, nem csak tipegni. Ez volt a titka, amiért egy vagyont elkértek érte. Vigyázott is rá nagyon, csak ritka alkalmakkor vette fel. Mint ez a mai is.
A szoknyája a testére tapadt, vékony muszlinból volt. Érdekes szabású, tulipánt formázott, izgatóan kiadta kerek csípőjét. A színe valami hihetetlenül finom barackvirágszín volt, a leghalványabb fajta.
Egy csodás vaníliasárga fodros muszlinfelső egészítette ki, minden lépésnél lágyan hullámzott a kivágásnál. A dekoltázsa elég mély volt, de nem annyira, hogy közönségesnek lehessen nevezni. Arra kínosan vigyázott, nehogy valami olcsó cédának láthassák, inkább delnőnek akart látszani. Az is volt. Bombázó.
A kezében egy icipici kis kígyóbőr táska volt, pont akkora, hogy csak a legszükségesebb női fegyvertár fért bele: rúzs, púder, leheletfrissítő cukorka. Ja, és a tiszta zsebkendő, hátha szüksége lesz majd rá. Soha nem lehetett tudni. A zsebkendő neki mindig a frissen vasalt batisztzsebkendőt jelentette, képes volt perekig gondosan vasalni, csak hogy olyan legyen, amit szeretett.
A kávézó felé közeledett. Ez volt az ő kávézójuk, ahol évtizedek óta nem járt.
Most is kicsit gyorsabban vert a szíve, ahogy közeledett feléje.
Istenem, miért is mondtam neki igent... - már bánta, hogy beleegyezett a találkozóba.
Évek óta egyre többet gondolt rá, vajon mi lehet vele, hogy alakult az élete?
És hogy alakult volna az övé, ha akkor, 16 évesen igent mond neki.
Az első szerelme volt. Egyik sem volt olyan csodálatos, mint ő. Mindenkit akaratlanul is hozzá hasonlított.
Már csak pár méter volt a kávézóig, jól látta a széles teraszt. Oda beszélték meg a randevút, a bal oldalára, az volt az ő helyük. Hányszor ültek ott órákig csak egymás kezét fogva és szótlanul elmerülve a másik tekintetében. Őszinte rajongással nézte a férfit és csak csodálta.
Hol van már az a régi szerelem. Azért reménykedett benne, hogy az évtizedek nem változtatták meg, nem öregítették meg. Csak annyit tudott róla, hogy megnősült - évek múlva, mert még sokáig várta, hátha mégis meggondolja magát és feleségül megy hozzá. Aztán elvált és csavargott a világban hontalanul. Mást nem tudott róla. Nem is akart. A régi szerelmét várta.
Kicsit megremegett a lába az utolsó métereken, kereste a szemével azt a régi, szálfaegyenes, sármos férfit.
Egy sötét alak emelkedett fel a sarokban és pár lépést közeledett hozzá.
Összeszorult a szíve, gombóc lett a torkában, s hevesen lüktetett a vére.
Ő volt az, kétségtelenül ő, a régi szerelme, F-18-as, a vadászbombázó.
Még mindig a régi, egyenes tartás, a haja ugyanaz a rövidre nyírt kefehaj, csak már tiszta ősz.
Napbarnította arcbőr, elbűvölő mosoly és vakítóan fehér fogak. Ellenállhatatlan volt.
Világoskék farmering könyékig feltűrve, vastag fekete marhabőr derékszíj és bőr csuklópánt.
És egy egyedi, krokodilbőr hegyesorrú westerncsizma, vajpuha, simulós.
Igazi nagyvilági alak volt a laza eleganciájával és utánozhatatlan, kisfiús bájával.
Széles mosollyal viszonozta hogy igen, felismerte őt.
A férfi elegánsan kezet csókolt neki, épp csak leheletfinoman, a szája súrolta a bőrét, beleremegett. Aztán megfogta a kezét és a helyükhöz vezette.
A hátán is érezte, ahogy lopva végigméri. Befelé somolygott...megérte a készülődést, most jól elkápráztatom. Nagyot sóhajtott, hogy kicsit csökkenjen a feszültsége.
Kecsesen leült. Rendeltek. A szokásosat. Hát, nem felejtette el...gondolta ellágyulva magában.
Még emlékszik erre is.
Beszélgettek. Életük fontos eseményeiről. Kivel, mikor, mi történt. Nem, nem ment férjhez, de igen, többen megkértek. A sok munka, aztán a karrier, hát igen. A szokásos történet. Igen, köszöni jól megvan. Már kevesebbet dolgozik, jobban élvezi az életet. Már amit lehet egy ilyen kisvárosban persze. Nem, kutya nincs, bár szeretne nagyon. Majd talán, ha nyugdíjba megy Még odébb van. Boldog? Igen, úgy hiszi, az, bár egy társ ugye....elharapta a szót és szégyellősen lesütötte a szemét. Elszólta magát. Megrepedt a máz, láthatóvá vált a belső. Minden, amit takarni akart.
Rá sem mert nézni. Most biztosan azt gondolja, hogy...de hát nem is ezért jött el a randevúra. Szó sem volt róla. Zavartan gyorsan visszakérdezett, hogy és akkor ő, neki hogy alakult.
Igen, végigcsavarogta és igen, elvált. Többször is.Gyerekek is vannak, az egyik vele jött a kisvárosba, meg akarta mutatni neki az ifjúkora színhelyét. Most épp egyedül csavarog, pont mint ő annak idején, önállóan és bátran. Hogy hívják?...és itt egy csúfondáros mosoly következett, fogvillantós....hát hogyan máshogy?
Intruder.
És erre váratlanul kirobbant belőlük az a régi, csiklandós nevetés.
Nevettek, ragyogva és felszabadultan nevettek együtt. Nem érdekelte őket a kávézók megütköző tekintete. Megint csak ketten voltak, a két cinkos szerelmes.
Olyan iszonyatosan magassarkú cipőben volt, hogy attól kellett tartani, elég egy pici kis kavics vagy egy csúszósabb kő és orra esik. A cipő egy igazi rika kincs volt, vintage Manolo-darab. Nem látszott rajta, de tudni lehetett róla - már aki értett hozzá és volt hozzá szeme - hogy meglepően kényelmes fajta, amiben járni is lehet, nem csak tipegni. Ez volt a titka, amiért egy vagyont elkértek érte. Vigyázott is rá nagyon, csak ritka alkalmakkor vette fel. Mint ez a mai is.
A szoknyája a testére tapadt, vékony muszlinból volt. Érdekes szabású, tulipánt formázott, izgatóan kiadta kerek csípőjét. A színe valami hihetetlenül finom barackvirágszín volt, a leghalványabb fajta.
Egy csodás vaníliasárga fodros muszlinfelső egészítette ki, minden lépésnél lágyan hullámzott a kivágásnál. A dekoltázsa elég mély volt, de nem annyira, hogy közönségesnek lehessen nevezni. Arra kínosan vigyázott, nehogy valami olcsó cédának láthassák, inkább delnőnek akart látszani. Az is volt. Bombázó.
A kezében egy icipici kis kígyóbőr táska volt, pont akkora, hogy csak a legszükségesebb női fegyvertár fért bele: rúzs, púder, leheletfrissítő cukorka. Ja, és a tiszta zsebkendő, hátha szüksége lesz majd rá. Soha nem lehetett tudni. A zsebkendő neki mindig a frissen vasalt batisztzsebkendőt jelentette, képes volt perekig gondosan vasalni, csak hogy olyan legyen, amit szeretett.
A kávézó felé közeledett. Ez volt az ő kávézójuk, ahol évtizedek óta nem járt.
Most is kicsit gyorsabban vert a szíve, ahogy közeledett feléje.
Istenem, miért is mondtam neki igent... - már bánta, hogy beleegyezett a találkozóba.
Évek óta egyre többet gondolt rá, vajon mi lehet vele, hogy alakult az élete?
És hogy alakult volna az övé, ha akkor, 16 évesen igent mond neki.
Az első szerelme volt. Egyik sem volt olyan csodálatos, mint ő. Mindenkit akaratlanul is hozzá hasonlított.
Már csak pár méter volt a kávézóig, jól látta a széles teraszt. Oda beszélték meg a randevút, a bal oldalára, az volt az ő helyük. Hányszor ültek ott órákig csak egymás kezét fogva és szótlanul elmerülve a másik tekintetében. Őszinte rajongással nézte a férfit és csak csodálta.
Hol van már az a régi szerelem. Azért reménykedett benne, hogy az évtizedek nem változtatták meg, nem öregítették meg. Csak annyit tudott róla, hogy megnősült - évek múlva, mert még sokáig várta, hátha mégis meggondolja magát és feleségül megy hozzá. Aztán elvált és csavargott a világban hontalanul. Mást nem tudott róla. Nem is akart. A régi szerelmét várta.
Kicsit megremegett a lába az utolsó métereken, kereste a szemével azt a régi, szálfaegyenes, sármos férfit.
Egy sötét alak emelkedett fel a sarokban és pár lépést közeledett hozzá.
Összeszorult a szíve, gombóc lett a torkában, s hevesen lüktetett a vére.
Ő volt az, kétségtelenül ő, a régi szerelme, F-18-as, a vadászbombázó.
Még mindig a régi, egyenes tartás, a haja ugyanaz a rövidre nyírt kefehaj, csak már tiszta ősz.
Napbarnította arcbőr, elbűvölő mosoly és vakítóan fehér fogak. Ellenállhatatlan volt.
Világoskék farmering könyékig feltűrve, vastag fekete marhabőr derékszíj és bőr csuklópánt.
És egy egyedi, krokodilbőr hegyesorrú westerncsizma, vajpuha, simulós.
Igazi nagyvilági alak volt a laza eleganciájával és utánozhatatlan, kisfiús bájával.
Széles mosollyal viszonozta hogy igen, felismerte őt.
A férfi elegánsan kezet csókolt neki, épp csak leheletfinoman, a szája súrolta a bőrét, beleremegett. Aztán megfogta a kezét és a helyükhöz vezette.
A hátán is érezte, ahogy lopva végigméri. Befelé somolygott...megérte a készülődést, most jól elkápráztatom. Nagyot sóhajtott, hogy kicsit csökkenjen a feszültsége.
Kecsesen leült. Rendeltek. A szokásosat. Hát, nem felejtette el...gondolta ellágyulva magában.
Még emlékszik erre is.
Beszélgettek. Életük fontos eseményeiről. Kivel, mikor, mi történt. Nem, nem ment férjhez, de igen, többen megkértek. A sok munka, aztán a karrier, hát igen. A szokásos történet. Igen, köszöni jól megvan. Már kevesebbet dolgozik, jobban élvezi az életet. Már amit lehet egy ilyen kisvárosban persze. Nem, kutya nincs, bár szeretne nagyon. Majd talán, ha nyugdíjba megy Még odébb van. Boldog? Igen, úgy hiszi, az, bár egy társ ugye....elharapta a szót és szégyellősen lesütötte a szemét. Elszólta magát. Megrepedt a máz, láthatóvá vált a belső. Minden, amit takarni akart.
Rá sem mert nézni. Most biztosan azt gondolja, hogy...de hát nem is ezért jött el a randevúra. Szó sem volt róla. Zavartan gyorsan visszakérdezett, hogy és akkor ő, neki hogy alakult.
Igen, végigcsavarogta és igen, elvált. Többször is.Gyerekek is vannak, az egyik vele jött a kisvárosba, meg akarta mutatni neki az ifjúkora színhelyét. Most épp egyedül csavarog, pont mint ő annak idején, önállóan és bátran. Hogy hívják?...és itt egy csúfondáros mosoly következett, fogvillantós....hát hogyan máshogy?
Intruder.
És erre váratlanul kirobbant belőlük az a régi, csiklandós nevetés.
Nevettek, ragyogva és felszabadultan nevettek együtt. Nem érdekelte őket a kávézók megütköző tekintete. Megint csak ketten voltak, a két cinkos szerelmes.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése