Itt és most

Kóválygó fejjel támolygott az omladozó falak között. Lassan masszírozta lüktető halántékát.
Zúgott a feje, majd a zúgást erősödő, ütemes dübörgés váltotta fel, mintha egy munkakép dolgozna fájó koponyájában.
Dumm-dumm-dumm...dolgozott valami kegyetlen légkalapács belül.

Körülnézett. Valóban egy munkagép volt az, szállt a por, a langyos szél felkapta, majd szétterítete a port mindenre, a növényekre, a kopott piros padra, és a járdára. Mindent finom sárgásszürke por fedett.

A meleg lassan kezdett elviselhetetlenné válni, ahogy a nap fékevesztetten tüzelt.
A szeme elhomályosult, a feje alábukott, majd összeesett, mint egy rongybaba.

Kapkodó kezek rángatták fel, fülébe kiabáltak jó hangosan és idegesen, hogy mondja meg, hogy hívják és hányadika van.
Felemelte a fejét, bágyadtan, mint egy szárnyaszegett kismadár, hogy megkeresse, kié volt az az érdes, mély hang.
Kábán ránézett az illetőre. Meg akart szólalni, de nem tudott, csak a szeme beszélt helyette.
Az a kicsit véreres, de mélybarna szem.
És kimondta, hang nélkül, némán, de tisztán.

A férfi csak figyelt, csöndben figyelt. És beleveszett abba a mélybarna szempárba.
Hallgatta a beszédét, a hangok nélküli szavakat.

Valami megváltozott.Végleg.
Itt és most.