Fétis

Évek óta ez volt a legkedvesebb, titkos kedvtelése.
Senki nem tudott róla, a férje is talán csak sejtette. Legalábbis nem kérdezett rá. Talán szemet hunyt fölötte, úgy gondolta mindenkinek lehetnek kis titkai. És ez volt az  ő féltett tika.

Alig várta azt a napot, minden héten, azt a bűvös szerdát.
Már előző pénteken izgalommal gondolt rá, micsoda élvezet lesz következő hét szerda este.
A várakozása szombaton fokozódott, türelmetlenül lapozgatta a naptárját, számolta a napokat.
Vasárnap kicsit megfeledkezett róla, a szokásos vasárnapi ebéd az anyjánál, az isteni húsleves - ő bezzeg soha nem tudta olyan kristálytisztára főzni a pulykanyaklevest, mint az anyja. Hiába pörölt vele, hogy csak az a húsleves az igazi, aminek lelátni az aljára gond nélkül....meg azok az aranyló zsírcseppek a tetején...mert azért mindig rakott bele egy kis csirkenyakat is..csak a zsírcseppek kedvéért. Soha nem reagált rá, csak türelmesen végig hallgatta a mondanivalóját, mindig ugyanúgy, míg elmélyülten szürcsölte a valóban isteni húslevest. Tészta nélkül, szigorúan, csak az ő kedvéért.
Erre nagyon háklis volt. Utálta a tésztát, lehet, hogy valami undorító menzai húsleves miatt, ki tudja már. Akkor csak a leves volt meg ő. Szinte eggyé váltak. Magáévá tette azt.
Meg a főételt  is. A rántott csirkecombot. Csirkecombokat, bár egy comb volt az, alsó és felsőcomb, szigorúan kettémetszve és úgy kirántva. Valamiért irtózott az egybecombtól. Meg így több bunda vot rajta.
Imádta a ropogós, barnásvörös, csillogó bundát. Gondosan lehúzogatta r a húsról, kirakta a tányér szélére, majd a húst cafatokra tépve megette a salátával. Aztán jött a végén, csemegének a sült bundás bőr. Élvezettel rágta az ízes, zsíros falatokat, még a szemét is behunyta. Hallgatta  a bunda roppanását, aztán a bőr szakadását. Zene volt ez a füleinek.

Ezért nem engedett soha semmilyen más vasárnapi menüt.
Na jó, a desszerthez nem ragaszkodott, ahhoz inkább az anyja, aki rettegett, hogy véletlenül valamit elront, így általában maradt a meggyespiskóta.

Az anyja kedvence volt az igazából.
Finoman, óvatosan, nehogy valami baj legyen felvágta a villa élével a piskótaszeletet a tányérján. A puha süteményben lágyan eltűnt a villa, szinte hangtalanul. A sárga tészta megszínesedett a meggytől, mintha véres lett volna. Mindig megdöbbent a látványon, valahogy olyan perverznek érezte ezt a dolgot. Ezért zavartan gyorsan bekapta a falatot.

Valami orrfacsaró szag csapta meg. Lábszag, vagy ottfelejtett zokniszag. Nagyon oda nem illő dolog ez, gondolta. Meglepetten odakapta a fejét. Az anyja valami furcsa, zöldes dolgot hozott be az ebéd végére egy tányérban.
Felismerte. A kedvenc sajtja volt, rokfort. Megkönnyebülve elmosolyodott.
Nahát, nem felejtette el. A sajtkés puhán siklott a zsíros, penészes sajtban. A pici kockák egymás után tűntek el a szájában.
Hazafelé menet jutott csak eszébe, hogy nemsokára szerda lesz. Az izgalom újra erőt vett rajta, alig tudott elaludni este.

A hétfői nap nagyon sűrú volt, a rengeteg munka elmosta a vágyát. Este vacsora után megint eszébe jutott a várva várt szerdai nap. Kénytelen volt mozgással levezetni a feszültségét, tornázni kezdett a tévé előtt. Jólesően elfáradt, az izmai zsibongtak. Mélyen aludt, álomtalanul.
Kedden már egész nap nagyon ideges volt, összeveszett  pár emberrel, köztük a zöldségessel is, aki csodálkozva kérdezte, mi a baj. Nem felelt, inkább gyorsan hazament.
Otthon megint kinyitotta a fiókot, pedig megígérte magának, hogy szerdáig nem nyitja ki.
Csak egy kis vágyakozó tekintet és azonnal be is csukta. A feszültsége kicsit alábbhagyott.
Kibírom holnapig, egészen biztosan kibírom...mondogatta magának. Sikerült valahogy elaludni.

Szerda délután mindig korábban végzett. Már ebéd után tűkön ült, többször kiment a mosdóba, annyira ideges volt. Tolta volna előre az óramutatókat, de nem lehetett. Fél 4-kor már kint volt az épület előtt. Határozott léptekkel ment a villamoshoz. Kapaszkodás közben már remegett az izgalomtól. Már csak fél óra..nyugtatgatta magát.
Egy átszállással jutott csak el oda. Imádkozott, nehogy lekésse a csatlakozást, mert az a másik, a busz ritkán járt, csak egy óra múlva tudott volna eljutni.

Végre kiért oda. Leszállt a buszról. Lesimította a szoknyáját, a keze kicsit remegett.
Zavartan megigazította a gallérját is, egy hajszálat leszedett a blúzáról és ledobta a földre.
Meglepődve nézte, ahogy alászáll. mint egy száraz falevél. Megtorpant egy pillanatra.

Talán nem kéne, ma már nem kéne...gondolta elszégyellve magát.
Erre egészen kétségbeesett, érezte az egyre felfelé jövő fájdalmas émelygést a gyomrában.
Tudta, hogy képtelen megtenni: most sarkon fordulni, és azonnal hazamenni. Annyira vonzotta az a valami.
Tiszta őrület, olyan vagyok, mint egy narkós...motyogta magában. Azért ment tovább rendületlenül a célja felé.

Számolgatta a házszámot. 83-as...tudta nagyon jól. Álmából felébresztve is tudta jól.
Jelentéktelen, szürke, kopott épület volt, semmi érdekes, tizenkettő egy tucat. Ócska pesti ház, messze kint a külvárosban. Neki mégis óriásit dobbant a szíve, a pupillája kitágult.
Mélyet sóhajtott, ahogy benyitott.
Az ajtó aprót csilingelt, mint valami gyerekkacagás.

Elintézte, amit akart, majd a lehető leggyorsabban hazament. Mint aki tilosban jár.
Pedig nem volt az semmi különös. Másoknak nem. Neki igen.

A lépcsőházban már kettesével szedte a lépcsőket, kifulladva ért fel.
Remegett a keze, alig tudta a kulcsot a zárba bedugni. Lerúgta a cipőjét.
A táskát magához szorítva bement a hálószobába.
A komódhoz lépett, Kihúzta a legalsó fiókot.
Szeme vágyakozva siklott végig a fiókban heverő dolgokon.

Megfordult. A táskáját az ágyra rakta, óvatosan, mintha finom porcelán lenne benne.
Nem az volt.
Áhítatosan csomagolta ki a táskából a vásárolt darabokat.
Pici gurigák voltak azok. Egyenként, végtelen óvatosan göngyölte ki őket és terítette le az ágyra.
Végignézett a tenyérnyi anyagdarabokon.  Némelyiknek a széle már foszlott, a minták sem mindegyiken voltak jól kivehetők. A szivárvány összes színében játszottak, a lemenő nap fénye súrlódott rajtuk, arannyal vonta be őket.

Lehunyta a szemét. Beszívta az illatukat. Ódon, kicsit avitt, édeskés szag csapta meg az orrát. Imádta ezt az illatot. Régi bálok üzenetét hozták. Lázas izgalom futott át rajta. Érezte a táncok izgalmát, hallotta az elfúló nevetéseket, látta, ahogy átsuhan a termen egy árny.
Végigsimított rajtuk. Az egyik puha volt, mint a bársony, a másik hűvösen selymes, a harmadik megnyugtatóan érdes, mind más és más érzetet adott. A kiemelkedő minták bizsergették az ujjbegyeit, a mélyedéseken könnyedén átsiklottak az ujjai. Imádta őket egytől egyik, mindet másért.
Úgy gondolta, senki nem értené meg a szenvedélyét.
De nem is akarta megosztani az élményt senkivel, óvta, féltette, titkolta mindenki előtt.
Pár percig gyönyörködött bennük, majd sebesen, hogy rajta ne kapják, összekapkodta őket és elrakta a fiókba. Belökte helyére a fiókot, majd megnyugodva kiment a konyhába egy pohár vizet inni.

A feszültség megszűnt. Tudta, megint eljön majd a szerda, amikor új kincsekkel gyarapodik a titkos fiókja. Szerdától szerdáig élt, ez volt az ő igazi élete. Ínyenc gyűjtő volt ő, a régi anyagok rajongója.
Anyagfetisiszta.