Tizenegyes

Csak a második félidő végén fogta fel, hogy mennyire fogy az idő.
Végignézett a tizenegy emberen.
Nézte őket, de nem látta.

Hirtelen láthatatlanná váltak, majd megjelentek helyettük a gyerekek a lelki szemei előtt. Látta a táncoló kisdiákokat, akik akcentus nélkül beszélték az angolt, önfeledten báboztak, majd megnyugodva jógáztak. A magyartanárnéni óráján néma csendben, tátott szájjal figyeltek. Aztán mély átéléssel hallgatták a környezetvédelemről szóló előadásokat. Az egyiket egy fiatal jóképű barna tartotta, majd utána egy mindig mosolygós arcú idősebb férfi következett. A szünetben megengedték nekik, hogy interneten játékokat játsszanak - ezt a kontyba fogott hajú, jóságos tanárnéni tartotta, aki fantasztikus történeteket talált ki nekik. Szünet után jött az a turbános fiatal nő, aki olyan isteni drámákban játszatta őket hogy egyszerre sírtak és nevettek. Végül ott volt a szőke szemüveges csontos hölgy a szigorú nézésével, aki messzi tájakról mesélt nekik. Velük együtt volt egy hallgatag, derékon alul érő hajú, babaarcú kislány is.

Mélyet, fájdalmasat sóhajtott. Háta meggörnyedt, megremegett. Szemét könnyek lepték el. Megállíthatatlanul peregtek le a blúzára, a pöttyök mohón itták be a sós folyadékot.

Edző volt, kemény, kérgesszívű. Belül viszont vajpuha volt a lelke, érzékeny mint egy puhán remegő pannacotta. Az az isteni, szájban szétolvadó, leheletvékony karamellkéreggel a tetején.
Sokat megélt már az életben, ez az érzés mégis mindig váratlanul érte.

Örült a fantasztikus két félidőnek, a sziporkázásoknak, a rengeteg felszabadult nevetésnek, és igen, a sírásoknak is, a kemény de eredményes munkának. Féltette, óvta őket a durva és kíméletlen, de örömteli és gazdag élettől. Mert nem tudhatta, kire mi vár majd kint, mennyire fognak majd szívvel -lélekkel küzdeni az arénán kívül is. Félt elengedni a kezüket, magukra hagyni őket.

A könnyek elapadtak. Lassan felemelte a fejét, a szeme kitisztult.
Nézte őket és már látta is.

Őket, akik annyi mindent adtak a gyerekeknek, akiket tanítottak, neveltek.
Most ő nevelte fel őket.
A kis írópalántákat.
És ideje van a palántázásnak - gondolta kesernyésen, és elmosolyodott.

Halkan, erőtlenül, szinte csak sóhajtva mondta nekik:
 - Menjetek és rúgjátok be a gólotokat!

Mire mind a tizenegyen kórusban, bele-belevihogva válaszoltak:
 - Mert kemények vagyunk, mint a kő!