Vér és flitter

Lehajtott fejjel állt a hátsó sorban.
Csöppnyi mellkasa fel-le emelkedett, zihálva vette a levegőt.
Szeretett volna eltűnni, picire zsugorodni és usgyi.....kiröppenni az űrbe, majd üstökösként elzúgni valahova a távoli messzi galaxisba.
És most itt kellett állni neki a hátsó sorban, pedig egy perccel előtte még a dicsőséges első sor közepén állt.
Szórakozottan dörzsölgette a talpát a padlóhoz, pedig tudta, hogy a fekete anyag meg fog látszani a drága balettcipője talpán.
Most ez nem érdekelte, csak a szégyen, amit az imént élt át.
Még mindig visszhangzott a fülében az imádott balettmestere kegyetlen mondata, visszahallotta a pattogó, katonás szavakat:
- Irina, hátra az utolsó sorba.....csak ennyi volt és ő megszégyenülten kullogott el.

Még mindig lehajtott fejjel állt. Szemét elfutották a könnyek, ahogy újra meg újra átélte a történteket.
5 éves lelke egész fájdalma összegyűlt a könnyeibe, de nem mert hangosan sírni, csak befelé nyelte azokat. Félt, hogy emiatt megint megszégyenítik.
Pedig hogy istenítette a balettmesterét. Mihajlova Galinyina messzeföldön híres, sőt hírhedt volt szigorúságáról, de ennek ellenére - vagy talán ezért - tömegével özönlöttek hozzá az ambiciózus szülők, hogy balettre tanítsa gyereküket.
Mit tudták ezek  a szülők, mit él át a gyerekük az órák alatt.
Nem is sejtettek semmit a visszanyelt könnyekről, a fájó, véresre tört lábujjakról, gyerekeik napi szenvedéseiről. Csak azt látták lelki szemeik előtt, hogy a Nagy Galinyina keze alól kerülnek ki a világ legnagyobb színpadán ünnepelt szólótáncosok. És ez volt a fontos nekik.
A hírnév. Az ünneplés, a flitterek és a konfettik.
Pedig nem csak a flitterek voltak a balettdresszeken, hanem ott volt mögöttük a vér is, hónapok, évek szenvedése.

A csodálatos balett.

Vér és flitter.