Töréspont

Reszketve rángatta elő a fiókokat, lázasan keresett valamit.
Valamit, ami nagyon fontos volt neki.
Egyenként hullottak a lába elé az emlékek.

Az első Valentin-napi üdvözlet, kicsit már rongyos volt a széle, de az arany keretbe foglalt kis cica - ó, micsoda giccs ez, most, hogy évek múlva látja - még mindig ott törleszkedett a gazdi lábához. A feje felett a Drága szerelmemnek feliratból már csak elmosódott részletek látszottak.

Egy levél hullott elé. Megnézte a címzést. Igen, ez még a mamáék házához érkezett. ....úrhölgynek...silabizálgatta a kicsit kusza férfiírást. Milyen gavallér volt mindig, alig merte letegezni, úgy kellett unszolni, hogy megtegye.

Finom, keskeny boríték csúszott simulékonyan a kezébe. Kinyitotta.
Az esküvői meghívó, a finom merített papír és a pezsgőszínű szaténszalag befűzve. Az elején a két karikagyűrű. Még most is divatos lenne...tűnődött el rajta. Kinyitotta.....örök hűséget fogadunk. Bólintott egy kicsit. Igen, így is lett. A hűségében soha nem kételkedett. És ő sem adott okot a kétkedésre.

Tovább lapozgatta a papírokat, most már kicsit nyugodtabban. Meglesz, biztosan itt van, ezek között...reménykedett magában.

Pici kis rózsaszín boríték lapult egy sorozat levél alatt.
Selymes barna tincs hullott ki belőle és egy név. Az első kisfiuk neve.
micsoda nagy lakli lett belőle, pont a legrosszabb kamaszkorban. Mennyire hasonlít az apjára, a mosolya pont olyan félszeg. Jóképű férfi lesz belőle, látszik már rajta.
Ajka elégedett mosolyra nyílt.

Összehajtott kockás papírlap következett.
Anyák napjára kislányodtól....olvasta a sorokat. Csak eddig, mert elfutotta szemét a könny. Micsoda büszke kisiskolás volt a lánya. És milyen nehezen tanult meg írni, már azt hitték valami hibája van. Aztán, hogy kiderült a diszlexiája, már könnyebb lett minden. Pedig nem tudták, hogy még csak ezután következik a neheze. Megküzdöttek érte, vele és most ő foglalkozik hasonló gyerekekkel. Hogy ért a nyelvükön, persze, mert ő is megjárta ezt a nehéz utat. Kihúzta magát és nagyon sóhajtott.
Megérte.

A fiók alján valami fekete lapult.
Megdobbant a szíve.
Ezt kereste és most megtalálta. tudta, hogy nem veszhetett el.
Óvatosan kiemelte azt a feketeséget, közben valami kiesett a fiókból, pont a lába elé.

Egy törött cipősarok volt az.
Megvan, megtaláltam ezt is....kiáltott önkéntelenül.

Megrohanták az emlékek. mintha ma történt volna, nem több évtizeddel ezelőtt, úgy jelent meg előtte az a tavaszi nap. Melegen sütött, igazi verőfény volt. Nagyon sietett valahova, hogy hova, már nem emlékszik. A cipője sarka kitört, mikor átrohant a villamossínen.
Egy fiú segítette fel, akinek el volt törve a karja és be volt gipszelve.
Épp a gipszet ment levetetni, mikor találkoztak.
Egymásra néztek és azóta le sem vették a szemüket egymásról.
Ez volt a töréspont, ahol megváltozott az életük. Örökre megváltozott.

Az a feketeség a fiú röntgenfelvétele volt. A törött karjáról.
Megőrizte mind a két emléket.

Percekig nézte mind a két tárgyat. Aztán nagyot sóhajtott és megnyugodva tette a helyére a többivel együtt.
Nem töréspont volt ez, hanem fordulópont. Most már biztosan tudta, hogy az volt.