Bácsi
Először nagyon furcsán éreztem magamat, mikor az óra után odajött hozzám és a hajamat simogatta, meg furcsa szavakat suttogott a fülembe. Csak bámultam rá értetlenül, néztem a száját, azt a vonagló, nyáltól csillogó vörös valamit, ami ott rángatózott a szemem előtt. A hangja egészen más volt, mint előtte, az a parancsoló, katonás hang egészen megváltozott, lággyá és édessé vált, de az a korábbi parancsoló hangsúly ott maradt benne és nagyon kényelmetlenül éreztem magamat. Aztán hirtelen felegyenesedett, ahogy anyuék jöttek értem. A hangja megint az a magabiztos, katonás, érces hang lett, és eltűnt belőle az a különös lágyság. Én meg rohantam az öltözőbe átvenni az utcai ruhámat.
Ez a furcsa dolog többször megismétlődött. Már a gyomrom is összeszűkült, mikor az óra végén közelített hozzám. Csak hozzám. Máshoz nem. Bár én voltam a legnagyobb a csoportban, és a legfejlettebb.
Érdekes, óra közben ugyanúgy szólt hozzám, mint a többiekhez, de mindig kivárta, sőt, úgy láttam, kereste, hogy hozzám jöhessen. Mindig megsimogatott, először a hajamat, aztán már a vállamat és a hátamat is és mikor a fülembe suttogott valami furcsa érzést éreztem a lábam között, olyan izgalmas bizsergést.
Nem értettem és megijedtem tőle.
Rohantam az öltözőbe, szégyelltem magamat kegyetlenül.
Próbáltam hamar bejutni az öltözőbe óra után legközelebb, de valahogy mindig sikerült a közelembe sodródnia.
Azt mondta, hogy nekem a legselymesebb a hajam, olyan vagyok, mint egy kis szőke hercegnő.
Még azt is mondta, hogy ha kedves leszek vele, nem fogom megbánni, én tornázhatok elöl a legközelebbi bemutatón, én viselhetem a külön nekem varrt fellépődresszt.
Ez hízelgett nekem, de valahogy nem találtam helyesnek, nem tudom miért.
Engem csak a szüleim simogattak meg, meg a rokonaim, de senki nem suttogott a fülembe olyan furcsa dolgokat, mint ez a bácsi. Vívódtam, mert nagyon szerettem volna elöl lenni és tündökölni, de azt éreztem, hogy ez valami nagyon sötét dolog lehet, amit ez a bácsi így kér tőlem, ezért nem akartam belemenni a játékba. Nem mertem senkinek sem szólni, azt hittem ezt a dolgot nekem kell megoldanom.
Aztán egy nap anyukámék elvittek a fodrászhoz. Kézzel-lábbal tiltakoztam a hajvágás ellen, nem akartam, hogy rövid legyen a hajam, én kis hercegnő akartam maradni, mert az tetszett nekem.
De a szüleim hajthatatlanok voltak.
Hát így maradt abba ez a hercegnős korszakom.
Az edző bácsi többet nem jött oda hozzám a tornaóra végén, soha nem hallottam többet azokat a furcsa szavakat.
Aztán felnőttem. Randizgattam, sokat sírtam és nevettem, majd férjhez mentem és gyerekem lett.
Szép szőke kis hercegnő.
Fiókrendezgetés közben véletlenül találtam meg ezt a képet. És erről eszembe jutott minden.
Mint a villám, hasított belém a felismerés.
Tudtam, mit kell tennem. Beszélnem kell a kislányommal. Hiszen ő is tornaórára jár.
A fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni:
http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/139-kreativ-iras-kep-alapjan-10
Az írást a kép ihlette, és egy heti cikk a Metropol újság 2014. január 16-i számában, a 2. oldalon,
Szinte mindennapos az érzelmi bántalmazás címmel, mely a sportoló gyermekeket ért bántalmazásokról szól.
Ez az UNICEF felmérése, hazánkban 886 fő válaszolt.
A szexuális zaklatás aránya 31 százalék volt, ennek 79 %-át lányok szenvedték el.
És ez csak a jéghegy csúcsa....
Ne hagyjuk ezt!
Ez a furcsa dolog többször megismétlődött. Már a gyomrom is összeszűkült, mikor az óra végén közelített hozzám. Csak hozzám. Máshoz nem. Bár én voltam a legnagyobb a csoportban, és a legfejlettebb.
Érdekes, óra közben ugyanúgy szólt hozzám, mint a többiekhez, de mindig kivárta, sőt, úgy láttam, kereste, hogy hozzám jöhessen. Mindig megsimogatott, először a hajamat, aztán már a vállamat és a hátamat is és mikor a fülembe suttogott valami furcsa érzést éreztem a lábam között, olyan izgalmas bizsergést.
Nem értettem és megijedtem tőle.
Rohantam az öltözőbe, szégyelltem magamat kegyetlenül.
Próbáltam hamar bejutni az öltözőbe óra után legközelebb, de valahogy mindig sikerült a közelembe sodródnia.
Azt mondta, hogy nekem a legselymesebb a hajam, olyan vagyok, mint egy kis szőke hercegnő.
Még azt is mondta, hogy ha kedves leszek vele, nem fogom megbánni, én tornázhatok elöl a legközelebbi bemutatón, én viselhetem a külön nekem varrt fellépődresszt.
Ez hízelgett nekem, de valahogy nem találtam helyesnek, nem tudom miért.
Engem csak a szüleim simogattak meg, meg a rokonaim, de senki nem suttogott a fülembe olyan furcsa dolgokat, mint ez a bácsi. Vívódtam, mert nagyon szerettem volna elöl lenni és tündökölni, de azt éreztem, hogy ez valami nagyon sötét dolog lehet, amit ez a bácsi így kér tőlem, ezért nem akartam belemenni a játékba. Nem mertem senkinek sem szólni, azt hittem ezt a dolgot nekem kell megoldanom.
Aztán egy nap anyukámék elvittek a fodrászhoz. Kézzel-lábbal tiltakoztam a hajvágás ellen, nem akartam, hogy rövid legyen a hajam, én kis hercegnő akartam maradni, mert az tetszett nekem.
De a szüleim hajthatatlanok voltak.
Hát így maradt abba ez a hercegnős korszakom.
Az edző bácsi többet nem jött oda hozzám a tornaóra végén, soha nem hallottam többet azokat a furcsa szavakat.
Aztán felnőttem. Randizgattam, sokat sírtam és nevettem, majd férjhez mentem és gyerekem lett.
Szép szőke kis hercegnő.
Fiókrendezgetés közben véletlenül találtam meg ezt a képet. És erről eszembe jutott minden.
Mint a villám, hasított belém a felismerés.
Tudtam, mit kell tennem. Beszélnem kell a kislányommal. Hiszen ő is tornaórára jár.
A fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni:
http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/139-kreativ-iras-kep-alapjan-10
Az írást a kép ihlette, és egy heti cikk a Metropol újság 2014. január 16-i számában, a 2. oldalon,
Szinte mindennapos az érzelmi bántalmazás címmel, mely a sportoló gyermekeket ért bántalmazásokról szól.
Ez az UNICEF felmérése, hazánkban 886 fő válaszolt.
A szexuális zaklatás aránya 31 százalék volt, ennek 79 %-át lányok szenvedték el.
És ez csak a jéghegy csúcsa....
Ne hagyjuk ezt!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése