Gyökér

Megdöbbenve meredt a kis cserépre.
A satnya kis növény teljesen elfeküdt a fekete talajon, gyökere  kifordult a földből. Óvatosan emelte fel. Még talán hallotta is a kis lélek utolsó sóhaját.
Szegényke...gondolta szomorúan. Ő sem bírta az átültetést.
Mély megindultsággal dobta ki a szemétbe a halott növényt.
Elgondolkodva nézett ki a januári, esős szürkeségbe.

Saját maga is nehezen találta a helyét ebben a nagyvárosban.
Pedig ez már nem az első nagyvárosa volt.
Ahonnan indult, az a kis alföldi falu hamar szűkké vált ambiciózus vágyainak. Ő a városba akart menni, világot látni, magába szívni a sok színes élményt, tapasztalatokat gyűjteni, élni és élvezni az életet, nem eltemetkezni azon a félreeső helyen, ahol számos szomszédja még a falu határát sem lépte át.
Anyja támogatta még apja ellenében is. Nagyon hálás volt érte, és úgy próbálta meghálálni, hogy éjt nappallá téve tanult, csak tanult és jelesre vizsgázott szinte mindenből azon a városi egyetemen.

Próbált gyökeret verni ott, sok barátot szerzett, de még több ellenséget csillapíthatatlan tudásvágya és tökéletességre való törekvése miatt. Ez persze nem izgatta őt különösebben. Még akkor sem, mikor Gyökérnek csúfolták az iskolatársai. Nem is értette, miért. Először azt gondolta, ez valami irigység megnyilvánulása lehet, aztán nagyon lassan megértette, hogy ez valami durva csúfolódás volt. Fájt neki egy darabig, aztán már nem izgatta. Hadd mondják, ha úgy könnyebb nekik.

Lassan tényleg gyökeret eresztett, megtalálta a párját is még az egyetemen, Gyökérkének és Gyökérkénének csúfolták most már mind a kettőjüket, megcserélve az elnevezést. Valójában a párjára jobban ráillett a Gyökér csúfszó, ő sokkal jobban ragaszkodott a gyökereihez, mint ő. Meg olyan földhöz ragadt is volt. Nem bánta, a végén már büszkén viselte a gúnyolódást, mely csak az egyetem végeztével ment feledésbe. Kicsit talán sajnálta is, hogy az első munkahelyén már nem hallotta.

De ez már egy másik nagyvárosban volt. Itt megint kezdhette a megszokást, a gyökéreresztést.
Mindig új föld, mindig új tápanyagok, más éghajlat, más vizek és szelek.
Igen, nagyon más szelek fújtak ott, ahová már ketten költöztek.
Azért az eredendő szívósságát megőrizte és hamar megszokta a dolgokat. Aztán jöttek a gyerekek, az első, a Gyökérörökös, a fiú - már maguk között is Gyökérnek hívták egymást bizalmasan, kicsit csipkelődve, de meghitten, így természetesen adódott a kis trónörökös beceneve is. Boldogok voltak, felhőtlenül boldogok.
Majd pár év múlva - szinte napra pontosan 4 évre rá - megjött a kislányuk, Gyökérhercegnő. Őt már a nagyfiú nevezte el így, csak nevettek rajta magukban. Nyíltan nem , előtte nem merték, mert talán megsértődött volna az a kisfiú. Mennyire szerették egymást.
Ők voltak a Gyökércsalád. Egy csokor boldogság.

Merengéseiből éles visítás riasztotta fel:
- Hogy lehetsz ilyen gyökér?...add vissza a mobilomat....sivította a lánya.
Elmosolyodott. No, hogy megnőttek a gyerekek.

Kiment rendet tenni a két veszekedő tini között.
- Csönd legyen, ne civakodjatok, legyetek rendes Gyökértinik, értitek?
A két felbőszült gyerek döbbenten nézett rá, majd felharsant a nyerítésük. Egymás hátát ütögetve vihogva rohantak be a szobájukba. Szent volt a béke.

Na végre, egy kis nyugalom. Végig gondolhatom a holnapi bevásárlást.
Egy jó kis húslevest csinálok, azt mindenki imádja.
Elővett egy bevásárlócetlit, és a tetejére felírta:
Egy csomag gyökér.