Másállapot

A köd egyre csak szitált és szitált, vaksin hunyorgott a fénytelenségtől.
Hideg volt és minden csupa nedves. Borzongva húzta össze magán a kabátját.
Sétálni indult azon az egyik kevés szabad délutánján, ami egy héten adatott neki. És tessék, megint ilyen vacak idő van. Fenébe.

A közeli park felé vette az irányt. Legalább lát egy kis zöldet. Ki volt éhezve a színekre. Hetek óta minden csupa szürke volt, sőt barnásszürke és sárgásszürke helyenként. Meg sötétszürke. Szinte az egész szürke paletta megjelent. Unta ezt a szürkét és utálta, szívből utálta. Színeket akart látni, pirosat, zöldet, meg sárgát. Még az általa olyan nagyon utált krómsárga is felvidította volna most, olyan állapotban volt.

Körülnézett, figyelte az embereket. Ők is szürkék voltak, sőt barnák és feketék. Meg sötétkékek. Mintha összebeszéltek volna, kínosan kerülték a színeket. Vagy mintha valami furcsa, félreértelmezett tapintatból nem vették volna magukra. Nehogy megsértsék az uralkodó trendet.
Légy szürke, olvadj bele a tömegbe, ki ne tűnj, mert.....mert akkor mi van? Na? Mi van ilyenkor, tényleg? Leköpdösnek, megvernek, kitagadnak?

Ilyen furcsa, lázadó gondolatok jártak a fejében. Egészen felzaklatták.
Pedig lazítani akart, ehelyett belelovallta magát valami különös állapotba.
Frusztrált és csalódott volt. Az emberek komoran siettek el mellette, gyanakodva nézték dühös arcát. Mentek a dolgukra.

Egy éles kanyarral betért a közeli parkba.
Itt még volt pár gyér zöld bokor meg egy-két fenyőfa. Azon legalább sötétzöldek voltak a levelek.

Megállt.
A szeme itta a sápadtzöld és méregzöld színeket. Ahogy alábbhagyott a színszomja, lassan körülnézett. A szitáló ködtől nem látott túl jól.
Semmi érdekes nem volt ott. Egy öreg pár sétált, az idős úr bottal, párjába karolva, halkan beszélgettek. Nem hallotta, miről.
Majd egy kismama sietett el mellette, a kisfia édesen csacsogott valami semmiségről.
Önkéntelenül elmosolyodott. Egy kis szín az életben.

Volt abban a parkban egy kis domb, most afelé közeledett. Az emelkedőn nagyokat sóhajtott, a hideg nedvesség lekúszott a torkába.

Végre felért. Lenézett.
A domb aljában volt egy pad, tavasszal a szerelmesek törzshelye.
Most valami furcsa fehérséget látott rajta.
Talán egy kutya lehetett, de mégsem. Mi ez?....ereszkedett le, hogy megnézze.

Ahogy közeledett, elhűlt a látványtól.
Egy férfi ült a padon törökülésben. Egy szál sort volt rajta, szép tarka, ágasbogas ábrákkal teli mintákkal.
Tisztes távolból megállt tőle. Hitetlenkedve nézte.

A férfi középkorú volt, rövid kefehaja volt, ráncos bőrén nem látott lúdbőrt. A szeme csukva, az arca átszellemült.
Mozdulatlanul, egyenesen ült, keze a térdén nyugodott. Lassan, ritmusosan lélegzett, a pára kanyarogva, keskeny sávban szállt fel az orrlukából.

Nem értette a dolgot. Rajta jó meleg télikabát volt, ez az ember meg itt a parkban egy szál semmiben ült békésen és láthatóan nem fázik.
Meditált.

Percekig nézte, csak nézte. Az ő légzése is lassabbá és egyenletesebbé vált, ahogy figyelte a férfit. Az arca kisimult, eltűnt róla a dühös pír. Nyugalmat érzett, nagyon nagy nyugalmat.
Másállapotban volt.

Néhányan ott sétáltak a közelükben. Hallotta, hogy megállnak.
Csend volt, valami végtelen nagy csend. És nyugalom.
Egyre többen lettek. Aki arra járt, mind megállt, és csak nézte őket és nézte a többieket is. Az ólmos fáradtság és egykedvűség szétoszlott az emberekben, helyét végtelen nyugalom vette át, szétáradt bennük, és tovalebegett, körülvette az embercsoportot.  A szitáló köd megszűnt.

Az egész pár percig tartott.
A padon ülő férfi kinyitotta a szemét, meglepődve látta az őt néző embereket, majd elmosolyodott és biccentett egy kicsit feléjük.
Felállt, lesimította tarka nadrágját, majd a parkon átvágva eltűnt.

Az emberek mintha mély álomból ébrednének, megmozgatták elgémberedett tagjaikat, zavartan körülnéztek, majd lehajtott fejjel a dolgukra siettek.

A másállapot megszűnt.
A park újra sötét, nedves és szomorú lett.
Ő is visszarendezte vonásait, megigazította a kabátujját, majd hazasietett. De az emlék ott maradt mélyen benne.