Mai történetek, modern mesék

Fülelt, minden figyelmével fülelt a villamos bemondójára. Nem akarta eltéveszteni a megállót. Napok óta készült a találkozóra. A lábát maga alá húzta az ülésen, a vastag harisnya megfeszült a kicsit dagadt lábszárán. Fázott. A vékonyabbik, de szebb, megkíméltebb télikabátja volt rajta. Mégsem mehet az ócska, vastag, vatelinozott kabátjában vendégségbe. Egy nagy csomag volt a jobb lábánál, szépen átkötözve cukorspárgával. Alaposan becsomagolta az ajándékot, több réteg papír, alatta még újságpapír is védte a fagyott kacsát, amit ajándéknak szánt. Ahogy felnézett a kijelzőre, a kucsmája hátracsúszott a ritkuló, ősz haján. Sután megigazította. A rókagallért is szorosabbra húzta. István utca...aztán a tér után jobbra az első utca....mormolta magában feszülten, el ne felejtse a dolgokat. Nehézkesen leszállt a következő megállónál, majd a megbeszéltek szerint elindult a trolimegálló felé. Már sötét volt az utcákon, korán sötétedik télen, a hideg alattomosan kúszott felfelé a lábsz...

Megdöbbenve meredt a kis cserépre. A satnya kis növény teljesen elfeküdt a fekete talajon, gyökere  kifordult a földből. Óvatosan emelte fel. Még talán hallotta is a kis lélek utolsó sóhaját. Szegényke...gondolta szomorúan. Ő sem bírta az átültetést. Mély megindultsággal dobta ki a szemétbe a halott növényt. Elgondolkodva nézett ki a januári, esős szürkeségbe. Saját maga is nehezen találta a helyét ebben a nagyvárosban. Pedig ez már nem az első nagyvárosa volt. Ahonnan indult, az a kis alföldi falu hamar szűkké vált ambiciózus vágyainak. Ő a városba akart menni, világot látni, magába szívni a sok színes élményt, tapasztalatokat gyűjteni, élni és élvezni az életet, nem eltemetkezni azon a félreeső helyen, ahol számos szomszédja még a falu határát sem lépte át. Anyja támogatta még apja ellenében is. Nagyon hálás volt érte, és úgy próbálta meghálálni, hogy éjt nappallá téve tanult, csak tanult és jelesre vizsgázott szinte mindenből azon a városi egyetemen. Próbált gyökeret ...

Először nagyon furcsán éreztem magamat, mikor az óra után odajött hozzám és a hajamat simogatta, meg furcsa szavakat suttogott a fülembe. Csak bámultam rá értetlenül, néztem a száját, azt a vonagló, nyáltól csillogó vörös valamit, ami ott rángatózott a szemem előtt. A hangja egészen más volt, mint előtte, az a parancsoló, katonás hang egészen megváltozott, lággyá és édessé vált, de az  a korábbi parancsoló hangsúly ott maradt benne és nagyon kényelmetlenül éreztem magamat. Aztán hirtelen felegyenesedett, ahogy anyuék jöttek értem. A hangja megint az a magabiztos, katonás, érces hang lett, és eltűnt belőle az a különös lágyság. Én meg rohantam az öltözőbe átvenni az utcai ruhámat. Ez a furcsa dolog többször megismétlődött. Már a gyomrom is összeszűkült, mikor az óra végén közelített hozzám. Csak hozzám. Máshoz nem. Bár én voltam a legnagyobb a csoportban, és a legfejlettebb. Érdekes, óra közben ugyanúgy szólt hozzám, mint a többiekhez, de mindig kivárta, sőt, úgy láttam, kereste,...

Lehajtott fejjel állt a hátsó sorban. Csöppnyi mellkasa fel-le emelkedett, zihálva vette a levegőt. Szeretett volna eltűnni, picire zsugorodni és usgyi.....kiröppenni az űrbe, majd üstökösként elzúgni valahova a távoli messzi galaxisba. És most itt kellett állni neki a hátsó sorban, pedig egy perccel előtte még a dicsőséges első sor közepén állt. Szórakozottan dörzsölgette a talpát a padlóhoz, pedig tudta, hogy a fekete anyag meg fog látszani a drága balettcipője talpán. Most ez nem érdekelte, csak a szégyen, amit az imént élt át. Még mindig visszhangzott a fülében az imádott balettmestere kegyetlen mondata, visszahallotta a pattogó, katonás szavakat: - Irina, hátra az utolsó sorba.....csak ennyi volt és ő megszégyenülten kullogott el. Még mindig lehajtott fejjel állt. Szemét elfutották a könnyek, ahogy újra meg újra átélte a történteket. 5 éves lelke egész fájdalma összegyűlt a könnyeibe, de nem mert hangosan sírni, csak befelé nyelte azokat. Félt, hogy emiatt megint megszég...

Reszketve rángatta elő a fiókokat, lázasan keresett valamit. Valamit, ami nagyon fontos volt neki. Egyenként hullottak a lába elé az emlékek. Az első Valentin-napi üdvözlet, kicsit már rongyos volt a széle, de az arany keretbe foglalt kis cica - ó, micsoda giccs ez, most, hogy évek múlva látja - még mindig ott törleszkedett a gazdi lábához. A feje felett a Drága szerelmemnek feliratból már csak elmosódott részletek látszottak. Egy levél hullott elé. Megnézte a címzést. Igen, ez még a mamáék házához érkezett. ....úrhölgynek...silabizálgatta a kicsit kusza férfiírást. Milyen gavallér volt mindig, alig merte letegezni, úgy kellett unszolni, hogy megtegye. Finom, keskeny boríték csúszott simulékonyan a kezébe. Kinyitotta. Az esküvői meghívó, a finom merített papír és a pezsgőszínű szaténszalag befűzve. Az elején a két karikagyűrű. Még most is divatos lenne...tűnődött el rajta. Kinyitotta.....örök hűséget fogadunk. Bólintott egy kicsit. Igen, így is lett. A hűségében soha nem kétel...

A köd egyre csak szitált és szitált, vaksin hunyorgott a fénytelenségtől. Hideg volt és minden csupa nedves. Borzongva húzta össze magán a kabátját. Sétálni indult azon az egyik kevés szabad délutánján, ami egy héten adatott neki. És tessék, megint ilyen vacak idő van. Fenébe. A közeli park felé vette az irányt. Legalább lát egy kis zöldet. Ki volt éhezve a színekre. Hetek óta minden csupa szürke volt, sőt barnásszürke és sárgásszürke helyenként. Meg sötétszürke. Szinte az egész szürke paletta megjelent. Unta ezt a szürkét és utálta, szívből utálta. Színeket akart látni, pirosat, zöldet, meg sárgát. Még az általa olyan nagyon utált krómsárga is felvidította volna most, olyan állapotban volt. Körülnézett, figyelte az embereket. Ők is szürkék voltak, sőt barnák és feketék. Meg sötétkékek. Mintha összebeszéltek volna, kínosan kerülték a színeket. Vagy mintha valami furcsa, félreértelmezett tapintatból nem vették volna magukra. Nehogy megsértsék az uralkodó trendet. Légy szürke, olv...

Teljesen belemerült a könyvébe. Már hónapok óta várta, hogy végre kisüssön a nap, és elmehessen végre a nudista strandra. Imádott ott napozni és olvasgatni, ez volt az év legszebb időszaka. Azért is szeretett oda járni, mert végtelenül tiszta volt és a textiles strandokhoz képest soha nem érte semmiféle inzultus. Ezt persze kétkedve hallgatták a barátai. Persze azért is szerette, mert így nem kellett huzigálni a bikinijét, tökéletesen barnára tudott sülni. És imádta, hogy szabadon mozoghat, úgy ahogy szeretett. Lélegzet-visszafojtva falta a sorokat. Képzelete mindenféle furcsa alakokat teremtett, akik ki-be jártak az agyában. Csak a történet volt, az az izgalmas krimi, ahol  az áldozatot már el is felejtette, maradt a szövevényes nyomozás. Mindenki gyanús volt, minden kis apró mozdulatnak óriási jelentőséget tulajdonított, kombinálgatott, mérlegelt, döntött, elvetette, majd újra mérlegre tette. Feszülten követte a felügyelő gondolatmenetét. És izgult, de nagyon. Hirtelen egy...

Az egész padlót beterítették a papírok. Számlák, használati utasítások, feljegyzések, belépőjegyek, műsorfüzetek, telefonszámok, újságból kitépett cikkek - később elolvasandók, határidőnaplók, újságok, és minden elképzelhető egyéb papír. Már ő sem tudta mit keresett, a teljes összeomlás határán volt. Órák óta bogarászta a papírokat, egyenként pakolgatta őket halomba. Mégse találta meg, amit keresett. Ilyen hülyeséget, pont január elsején nekiállni. Jobb ötletem is lehetett volna....gondolta. De az az idegesítő kis gondolat nem hagyta nyugton. Valaminek a végére akart járni. Nagyon furcsa álmot látott. Úgy emlékszik rá, nem is volt igazi álom, Újra lejátszott az agya egy eseményt, ami fontos volt az életében. Valami, amire most égető szüksége van. Pont ma. Hiszen ma indul egy fontos új év. Megint fiatal volt, pályakezdő. A cégnél ahol dolgozott valami eladási versenyt írtak ki. Mindig nagy versengő volt. Szeretett elöl lenni, az élboly elején. Ezért benevezett ő is, azonna...