Szülői ház

Először a kéményt látta meg, rajta a gólyafészekkel.
Szíve összeszorult az emlékekre.

Az a forró nyár, az önfeledt lubickolások a faluszéli nádasos kacsaúsztatóban, a focizások a falubeli srácokkal, aztán az első szerelme, akit elvitt a leukémia. Azért inkább a jó maradt meg belőle, az a felhőtlen gyerekkor.

Másodjára  a kerekeskutat látta meg az udvaron. Benőtte az iszalag , omladozott az oldala. Hányszor merte belőle  friss, hűs, tiszta vizet anyjának a mosáshoz meg a főzéshez. Sose volt elég belőle, mindig több kellett. Hogy fájt a karja a tekeréstől, meg amikor ki kellett a nehéz vödröt emelni. Hol van már az anyja is. Összefacsarodott  a szíve az emlékekre.

Végül a függöny libbenését látta, ott a konyhában, ami mögött az anyja leskelődött utána, ahogy büszkén ment az iskolába, hátán az iskolatáskával, és csak nézte és nézte, ahogy az ő kislánya önállóan lépdel mind messzebb és messzebb tőle. Mert nehezen engedte el maga mellől,  mindig olyan anyás volt.

Megrázta a fejét, elhessegette a látomást.  Megigazította magán a fekete sálat, fázósan húzta össze a  fekete kabátot, hideg volt már a reggel.

Nagy levegőt vett és nekiindult az elhagyott szülői háznak, ment számba venni a hagyatékot.