Mai történetek, modern mesék

Hetek óta ezt csinálta, megint két keréken. Mindig vágyott rá a hossszú téli hónapok alatt, a fénytelenség és az egykedvűség idején. Komótosan felvette a nadrágját, amit még a tavalyi leárazáson vett. Már akkor tudta pontosan, micsoda fantasztikus élmény lesz az első bringázás. Szerette ezt a selymes, feszesen rásimuló anyagot. Felsőjét betűrte a nadrágba. Hátul egy papírzsebkendőt tett a cipzáros zsebbe, ki tudja, jól jöhet ez majd. Felcsatolta a bicikliscipőt. Végikopogott a lépcsőn, a falak visszhangozták a műanyag csattogását. Lent színpadiasan felvette a kesztyűjét. Már korábban bekapcsolta a gépet, halkan zümmögött. Felszállt a biciklire. Tekert pár lassút, csak úgy bemelegítésképpen. Soha nem melegített be máshogy, ugyanazt csinálta, mint a hosszú tízkilométereken, csak lassabban. Öregedő csontjainak, ízületeinek nagyon jót tett a lassú bemelegítés. Szippantott egyet a levegőből, csak hogy megnézze, tényleg tavaszodik-e. Itt még nem érezte a friss föld illatát.

Izgatottan közeledett a szeméthegyhez. A kezében egy hosszú bot volt, azzal szoktak turkálni a szemétben, hátha találnak valami értékeset, eladhatót. Már nagyon korgott a gyomra órák óta, mardosta az éhség. A mai nap nagyon rossz volt, sehol egy értékesebb holmi, amit eladhatna a piac sarkában, ott, ahol a rendőrök nem ebrudalják ki és hivatkoznak mindenféle idióta paragrafusra és szabályra. Persze, az antikosokat azokat nem küldik el, nyilván jattolnak nekik. Ők meg, az aljanép, a páriák nem fontosak, az ő pár kis forintjukból nem marad jattra. Nekik menniük kell. A szemétszag egyre erősebb lett. Ő bírta, nem volt finnyás a szagokra, meg úgyis töküres volt a gyomra, nem volt, ami felfordult volna benne. Egyenesen haladt a halom felé. A reggeli nap kezdett meredekebben sütni. Sietni kellett, hogy még elérjen a piac sarkába, a notórius alkudozók később érnek oda, akkor már nem tudja soha az eredetileg kigondolt áron eladni a kis szedett-vedett áruját, csak harmad-negyedáron.

Kitágult a pupillája, ahogy nézte a képernyőt. Mi ez?...morfondírozott magában. Egy kesztyű...az látszik, de mik ezek itt rajta? Honnan vannak és mire valók? Ki hord már manapság ilyet! Kesztyűt sem hordott évek óta, mióta 20 fok volt az alaphőmérséklet. Most is ott surrogott a ventillátor a feje felett. Már reggel 30 fok volt, és még csak 9 óra van. Kinagyította azokat a finom vonalú, különös, ismétlődő részleteket, először gyönyörködött a mívességükben, ilyet nem látott már régóta, majd kivágta, és a keresőben megkereste. Tollhegy...betűzgette elképedve. Aztán megnézte a leírást. A golyóstoll kora előtt tintával írtak az emberek, ezért először kifaragott lúdtollat használtak, majd  - miután azok nagyon hamar elkoptak - fémből készítettek írótoll-hegyeket és azokat foglalták bele előbb díszes tollszárba, majd a töltőtoll feltalálása után a töltőtoll végébe tollhegyként. Ezek rombusz alakúak voltak, a drágábbak vége nem közönséges fémötvözetből, hanem aranyból volt. Egy

Megcsörrent valami. Bólintottam és leültem. A levegőbe. Végre megpihenhettem. A korábbi csörrenés legalább két perce volt, ahogy számolgattam magamban, már nagyon elgémberedtem a korábbi pózban. Épp időben jött. Úgy a nap is a szemembe sütött, pedig egész délelőtt zuhogott az eső, épp azelőtt állt el, és kisütött a nap. Még az is lehet, hogy szivárvány volt utána kint. De jó is lett volna látni! De ide az már nem látszik le, túl mélyen vagyok. A hátamhoz tapad a merev kabátom, belül gumis, hogy jó tartása legyen, de emiatt nagyon izzadok, attól pedig fázom. A remegést, azt nem szabad látniuk rajtam. Akkor nem lennék hiteles. Még jó hogy a zöld napszemüvegemet vettem fel, legalább nem látszanak a karikák a szemem alattt. Alig aludtam az éjszaka, folyton felébredtem a kicsi sírására. Aztán azon gondolkodtam sokat, hogy hova mehetnék még el dolgozni. Ez a mostani már kezd kimeríteni, az emberek már nem csodálkoznak el rajtam olyan gyakran. Nagyon fázom. Igaz, itt lent mindig h

Szipogva nézte a jegyzeteit, a könnyein át alig látta, mit írt. Csak nézte sorra a neveket. És megjelent előtte az egész paletta, az első saját osztálya, a szivárvány összes színében. A hollófeketétől a sötétbarnán keresztül a hamvasszőkéig, a gyűrűshajútól a hullámoshajún át a szögegyenes hajúig,  az álmodozó szeműtől a kerekszeműn át a cicaszeműig,  az erős alkatútól a sportoson át a pici törékenyig mindenki ott volt előtte szép sorban. Látta őket első nap, a riadt, kicsit bizamatlan tekintetüket, ahogy lesütik, amint rájuk néz. Hallotta a kezdetben kicsit döcögő fogalmazásokat a dadogó, akadozó felolvasásokat. Aztán  a sápadt arcok megszínesedtek, a testtartásuk is megváltozott, kihúzták magukat, látta a felfényesedő tekinteteket, már bátran és bizakodva néztek  rá. Az írások erősebbek lettek, megizmosodtak, egyre egyénibb hangot vettek,  a felolvasásoknál a levegő megtelt élettel. Hitetlenkedve és csodálattal hallgatta azokat a hihetetlen, meglepő, pokoli, megdöbbentő, sz

Gizus mindig nagy leselkedő volt. És pletykás, de nagyon.  Persze, a pletykáláshoz kellett is a leselkesés nagyon. Ő ezt már szinte mesteri szintre fejlesztette. Leselkedett ő reggel, délben, és éjjel, még egy éjjellátót is vett, majdnem az egész nyugdíja ráment, de megérte, így már láthatta az éjszaka a kertben mozgó alakokat is. A szomszéd kertje meg……hát, nem véletlenül mondják, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb. Mindig ott volt a szeme, mi történik a másik kertjében. Egy fiatal pár lakott a szomszédban,  turbékoltak azok reggel, délben és este is. Mindent  látott, mindent tudott ez a Gizus, semmi nem kerülte el azt a kutakodó, fürkésző tekintetet. És pletykált bőszen, mindent tudott a falu a szomszédék életéről, a legbelső intim titkaik sem maradtak rejtve. Birkatürelmük akkor ért véget, mikor a legintimebb titkaikról is kajánul csámcsogtak a falusi népek. Egyik nap arra lettek figyelmesek a falusiak, hogy óriási teherautó fékez a szomszéd pár portája

Imádták a játékot mind. Folyton versenyeztek ki tudja a leggyorsabban a legbonyolultabb alakzatot meglátni. A többiek pedig egymást túllicitálva kiabálták be a megoldást. Nem volt ez igazi verseny, mert nem volt tétje, de azért jó móka volt. Volt, hogy valami nagyon egyszerűt láttak benne, mondjuk egy hegyet, egy kutyát, vagy bárányt. Persze, az volt a legegyszerűbb, gúnyosan nevettek azon, aki nagy hévvel kipirosodott arccal bekiabálta, hogy bárány. Hát, nem volt több fantáziája. …gondolták magukban. Persze néha elszégyellték magukat, hiszen nem volt könnyű azokba a folyton változó alakzatokba beleképzelni  állatokat, tárgyakat, helyzeteket. El kellett kapni a pillanatot. Ott feküdtek összevissza a magas, zöld fűben az  illatos mezei virágok között és nézték a felhőket. Felhőtlen nyugalom, békés idill volt ez. Ők, a testvérek, és unokatestvérek, mind egy halomban. Az isteni ebéd után, nyáridőn. Soha nem tudták megunni ezt a játékot, valami családi szertartássá

Adásunkat megszakítjuk Technikai bejelentés következik...igazából büszkélkedni fogok.  Nagy nap ez a mai  nekem. 2014 február 14-e. És nem a Valentin-nap miatt. Nem is a milliószoros nap miatt. Sőt nem  a telihold miatt. Á, nem . Nekem ez a mai nap egy sokkal, de sokkal fontosabb, személyesebb és örömtelibb eseményt jelent. Most érte el ez a blogom a 4214. oldalmegjelenítést! 20140214...azaz röviden : 4214! Köszönöm Nektek, hogy olvastok, őszintén örülök, hogy örömet szerezhetek Nektek, kedves olvasóim!

Sziszegve masszírozta sajgó lábszárát. - Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy ennyit táncoltam, azt hiszem, még mindig húszéves vagyok....dohogott magában. Ahogy masszírozás közben alábbhagyott a lüktető fájdalom, elmerengett. Micsoda fiatalsága volt! Hosszú, göndör barna haja csak úgy lobogott a friss tavaszi szélben, ahogy szaladt a szerelme felé, az meg felkapta és forgott-pörgött vele. Kiscsikó, így becézte, ahogy összebújtak és pusmogtak. Ő is imádta azt a fiatal fiút, aki nyurga, sovány, de izmos volt. Mennyit szaladtak ők, végig a folyóparton, le a töltésről, majd tovább az ártéren, míg elérték a rejtekhelyüket. Ott aztán hanyatt vágták magukat a magas fűben és csak nézték és nézték a vonuló bárányfelhőket hosszú, hosszú időn át. Hogy szerette azokat a boldog órákat. Aztán férjhez ment hozzá, jöttek a gyerekek, már nem volt idejük az álmodozásra, ment a robot vég nélkül. Bírta erővel, megmaradt a gyorsasága. Hetvenkedett a gyerekei előtt, hogy m

Lihegett, a nyelve is lógott, ahogy futott lélekszakadva. Ez az esti futás mindig kimerítette, de azért tudta, jó lesz majd utána. Már hónapok óta ugyanazon az útvonalon futott. Ismerte az összes fát, bokrot és padot a környéken. Mások is futottak erre, sokan, néha, ha kicsit korábban jött ki, kevesebben. Néhányan sétáltak, vagy inkább andalogtak az esti langymelegben. Őket nem szerette, kerülgetni kellett és kizökkent a ritmusából. Hirtelen egy fehér fénycsík villant a szemébe. Egy futó ruhájának fényvisszaverő csíkja volt az. Elég gyorsan felismerte, sikerült még időben kikerülnie. A futó figyelemre sem méltatta, csak rohant tovább, füléből kilógott az mp3-as zsinórja, sapkája bojtja libegett utána. Ahogy visszanézett egy ritmusosan villogó valamit látott gyorsan közeledni. mintha forgott volna és közben villogott. Tanácstalanul megtorpant. Pici csengés ütötte meg a fülét. Az a valami tovagördült közvetlenül mellette. Egy biciklis villlogója volt az küllőkre szerelve. Meg