Mai történetek, modern mesék

Fájt a karja, égtek az izmai, szédült és émelygett, ahogy ott állt a hegyen feltartva karját. Lenézett. Tompán morajlott a lába előtt a város, kihallotta a gyűlölködő szövegeket, a félelemmel teli, csúszómászó emberek mondatfoszlányait, az artikulátlan kiabálást, a sárdobálást, a dobogó lépteket, a lihegést, a tompa, üveges tekintetű nénikék hebegését, a meglepett sikoltásokat, mindent, amit ez a rettenetes város csak kitermelt magából. Rosszul volt tőlük. Elege volt belőlük. Látni sem bírta őket. Nagy nehezen megmozdult. Recsegett-ropogott a talapzata, puffanva hullottak a mélybe a sziklák, pattogtak lefelé, ahogy lassan hátat fordított a városnak. A Városnak, amely olyan dölyfösen pöffeszkedett a lábánál. Ahogy megfordult, a karját is letette, benne az ágat. Az olajfaágat. Itt nem lesz béke. Ezekkel soha nem lesz béke....sóhajtotta halkan inkább csak magának. És délre nézett, el a várostól. Messze. A Szabadság szobor hátat fordított a városnak és tűnődve nézett a messzi

Átgázolt a mocsáron. A víz a nyakáig ért, a ruháját feltartotta. Reszketett. A kutyák csaholása odahallatszott. Hirtelen csökkent a vízszint. Kilábalt a szárazföldre. Lerogyott. Mellkasára árnyék vetült, mely felkúszott a szemére. Kinyitotta. Pupillája tágra nyílt a félelemtől. Fölösleges volt. A szárnyas alak rámosolygott, és megszólalt: - Már vártalak. Biztonságban vagy.

Hogyan jutottam el ide?- töprengett Lilla hasán nyugtatva kezét.  Késő délután volt, párás, meleg, fülledt nyári délután.  Nemrég jöttek fel a tóról, a kicsik még csuromvizesen viháncoltak a verandán. Mégis csak van eleve elrendeltség, valahol mélyen érezte, hogy nekik ez volt a sorsuk, együtt élni, gyerekeket nevelni.  Boldognak lenni. Örökre. Hosszú és nehéz út vezetett ide. Ő volt a kivételezett, az elkényeztetett kislány, részben azért, mert hallássérült volt, veleszületetten, részben azért, mert apja a Társaság nagyhatalmú feje volt.  Mégis annyi nehézség állt a boldogsága útjába, hogy ha ezt előre tudta volna, biztosan nemet mond Olivérnek, aki pedig gyerekkorától a legjobb pajtása, bizalmasa, kedvese volt. Hiszen együtt nevelkedtek fel, először együtt fedezték fel a folyóparti löszfalakban a fecskefészkeket, együtt hintáztak a liánokon a vízbe csobbanva nagy viháncolással. Olivér volt az, aki megtanította őt arra, hogy kell szőrén megülni a lovat, és szerzet

Már azt hitte, hogy nincs tovább, de Murphynek igaza volt:  a java még hátra volt. Egy újabb nehéz ügyeletre van kilátás, frontokat jeleztek, havazást, síkos utakat, hétvégi forgalmat. Aznap reggel kínzó fejfájással ébredt: alig aludt az ügyeletben vagy két órát, azt is félig ébren, nyugtalanul hánykolódva az átélt élményektől, rémálmaiban hol egy véres kéz, hol egy levágott láb, hol egy földre  potyogó agy jelent meg …és végig csak folyt és folyt a vér, patakokban, szakadatlanul, soha  meg nem állva.  És ez – mint később kiderült nem álom volt. Valóság. Előző nap reggel még azt hitte, csodás hétvégének néz ki: édesen sütött a nap, míg begördült kocsijával a kórház parkolójába a neki fenntartott helyre. Miközben széles mozdulattal lekanyarította  kabátját és sálját, megvette a gépből reggeli kávéját, már rohant is elébe az ambuláns nővér, kezében egy tiszta köpennyel:  -Doktornő, siessen, tömegbaleset történt az M7-esen, a  mentők hozzák a sérülteket, készüljön, jöj

Álmos szombat délután volt. A három szőke nő éppen ötyepartiról tartott hazafelé. Csodásan sütött a nap, az első igazán szép nyári nap abban az évben. 1978 nyara. A Rolling Stones, a Hungária, az önfeledt bulik és ájult, szerelmes éjszakák mámora. A barátok, az őrült fogadások, a zsíroskenyér és a vbk kora.  Egymás szavába vágva, vidáman csicseregtek, nevettek az emlékeken. Megint 18 évesek voltak, viháncoló kis csitrik épp a felnőttkor küszöbére érve.  A csiklandozó meleg nap kihozta belőlük a boldog, épp csak felnőtté érett nőt, akik próbálgatják a csáberejüket. Az arcuk kipirult, egymás szavába vágva emlegették az ő Pistijüket, a Zsokét az összenőtt szemöldökével, Zsoltit, a nagy lakli pirulós, nőzni vágyót, meg  a Kuszafogút, akinek ráadásul mindig lecsúszott a nadrágja és látszott a kockás, kicsit elnyűtt alsónadrágja….istenem hogy kinevették, ő meg szégyenében elsompolygott, alig tudták visszarángatni, - mert azért tetszett nekik úgy is, kockás alsónadrágostul, meg a

2053. február 16-a van.  A csípős téli szél bebújik a felhajtott kabátgallér mögé. Fázósan húzza összébb magán a kabátját, cipősarka kopog a betonon. Megszaporázza a lépteit, siet,hogy elérje az utolsó éjszakai buszt. Várják otthon nagyon. Az imádott gyerekei, és a férje, Juan Carlos Riveira, a néhai Dög. Megmelegszik a szíve  az emlékekre. Azok a régi téli éjszakák, ott a farmon, a kis kunyhóban. Szinte semmijük nem volt, de a szívük tele volt szenvedéllyel. Miranda megremeg az emlékekre, a forró éjszakák emlékére.  Ki gondolta volna akkor, hogy olyan sok szenvedésen kell átmenniük, mire ide elérnek, ide, a nagyvárosba.  És főleg Juan, hogyan lett az egykori félreértett kívülállóból, a Dögből az ő drága, gondoskodó férje.  Ahogy elmereng ezen, és lelassítja lépteit, majdnem lekési az éjszakai buszt. A sofőr türelmesen vár rá, míg felkászálódik a buszra. Siettében ügyetlen kézzel szórja szét az aprót, a sofőr segíti összeszedni őket.  Ahogy keresgélik a szert

Behunyt szemmel ringatózott a hintaszékben, mellkasán pihegve szuszogott a kisbaba. Biztonságban érezték magukat. A nap lassan lebukott a látóhatáron. Esteledett. Meleg szellő cirógatta lágyan a homlokát. Távolról elnyújtott vonatkürt hallatszott. Minden békét sugárzott. Nagyot sóhajtott. Visszagondolt a városra, a sikolyokra, a futó léptekre,   a bombarobbanásra, a pokolra. Ez itt a mennyország.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gömb. Csillogós volt az a gömb, ha ráesett a napfény, csak úgy szikrázott, szórta a fényt világnak.  Szerette szórni a fényt, mert látta, hogy ezt az emberek szeretik, ránevettek, a kezükbe vették, ő pedig ficánkolt a kezükben, és csak nevetett és nevetett és szórta a fényt szanaszét.   Sose tudott betelni vele, sose fogyott el az a sok csillogós fény. Nem mese ez, mert ez a gömb most is megvan nekem, itt van az asztalomon, és ha ránézek, ha kézbe veszem, a gömb csak nevet és nevet rám és szórja a fényét mindenhová, rám is és ezért én is nevetek és nevetek és élvezem a gömb vidámságát. Hát így volt, jó volt, talán igaz sem volt. Fuss el véle... 

Fájt a hasa. Nagyon. Mélyen, belül tépte, marta valami.  Nagyot sóhajtott, bár tudta, ez is fájni fog. Nem kellett volna az utolsó falatokat megenni. Kár volt érte.  De nem hagyhatta ott, mert megeszik a többiek.  Olyan nehéz volt megszerezni. Sírt, csak sírt. Lassan a mancsára hajtotta a fejét. Elaludt. Talán örökre. 

Csöndben szuszogott mellette. Óvatosan mozdult, nehogy felébressze.  Kicsusszant a takaró alól, belebújt a papucsába és vigyázva, nehogy felébredjen kiment a konyhába. Megtámaszkodott az asztal szélén és kiropogtatta elgémberedett tagjait. Szokatlan volt neki ez a mozdulatlan póz az ágyban így órákig. De nem akarta felébreszteni, mert végre elaludt. Sok volt ez a nap neki: az a sok történés, szokatlan ízek, élmények, szagok. Fel kellett volna készíteni őt erre, hogy ez lesz, ilyen sűrű és élménydús. De hát hogyan is tudta volna felkészíteni rá? Neki kellett megélni ezt sok dolgot. Elmosolyodott, mikor arra gondolt, ahogy óvatosan kikukkantott reggel az ajtón, és hitetlenkedve nézett rá: hát tényleg elmegyünk? És ma lesz az a nap? A kicsi. Mert hát olyan kicsike volt még mindig, alig nőtt is a földből. Még csak most született. Alig pár hónapja. És már szinte önállóan közlekedik, farkát vidáman csóválva. Az ő kis kutyája, a hőn szeretett, régóta várt kis kedvenc

Ott voltak. Csak ültek. Csendben. Kicsit vészjóslón, de azért nyugodtan. Talán nézelődve. Volt valami a  levegőben, ami azt sugallta, hogy valami nincs rendjén. Csak úgy ülni. Semmit nem csinálni. Nézni. Bambán. Vagy csak én gondoltam úgy? Nem hiszem. Hiszen így nem lehet. Vagy talán igen? Végsőkig túlfeszített agyam lázasan gondolkodott. Mi történhetett korábban, amíg nem voltam a szobában? Talán addig mozogtak? És mikor beléptem, előtte - hirtelen megsejtve, hogy bejövök – gyorsan rendeződtek szoborcsoporttá. Atyaúristen, félelemmel töltött el a tudat, hogy értik a dolgokat. Mereven ültek. És csak néztek. Szemek nélkül, vakon. Fenyegetőn.  Mint a kutyák harc előtt. Egy csapat kóbor kutya. A konc szétcincálása előtt. De most én vagyok a konc. Éreztem, hogy a hátam közepét csiklandozza valami. Közben megcsapott valami savanykás, fémes szag. Megértettem, hogy ez a félelem szaga, a hátamon pedig a saját izzadságom csurog. A feszültség szinte elviselhetetlen v