Séta

Elgondolkodva sétált.

A nap pajkosan bújócskázott a már jócskán megfogyatkozott levelek között, hol itt, hol ott sütött át az ágakon. Figyelte a nap és az árnyék játékát a földön. Micsoda változatos formákat ölt, hol egy futó gepárd, hol egy hullám képét utánozza. Elmerengett rajta, utoljára ilyet gyerekkorában nézegetett hosszú órákig.
Hol van már a gyerekkora, elnyelte a múlt.

Bánatosan nézett fel. A földszinti ablakban egy magányos maci nézett szomorú barna üvegszemeivel a távolba. Talán a kis gazdáját várta haza az iskolából, mert oda ugye már nem lehetett bevinni a régi jó pajtást.

Ment tovább. Átvágott a parkon.
Az avar puhán simult a talpához, engedelmesen befogadta a lábnyomát. Jó volt benne járni, olyan megnyugtató, otthonos érzés. Gyerekkorában hogy szerette, még bele is hempergett önfeledten.
Egy beton pingpongasztal előtt állt meg. A sarkán egy feldőlt üres sörösüveg feküdt az oldalán, mint egy részeg ember, még a maradék sör is ott volt körülötte, kifolyt belőle, mikor lehajították. Vajon milyen ember hagyhatta itt?...tűnődött. Talán egy lázadó tini, aki lopva ihatta meg első sörét és megzavarták, azért vágta le olyan szelesen, hogy kicsordult belőle a maradék sör. A kamaszok már csak ilyenek, mindig feszegetik a határaikat, próbálnak felnőttesen viselkedni, de pont az ivásban kezdik...dohogott magában, aztán tovább állt.

Lenézett a földre. Valami lila villant meg. Lehajolt, hogy megnézze. Egy lila hajgumi volt az. Talán egy kis szöszi óvodásé volt, kieshetett a hajából, ahogy szelesen futott a gyűrött pofájú boxer után. Hogy imádta ő is a kutyákat, bármikor és bárhol el tudta varázsolni még a legcsúnyább kutya is. Szinte imádattal csüngött rajtuk, alig lehetett elvonszolni tőlük. Anyja hányszor korholta emiatt, soha meg nem értve, hogy ő valójában egy kutyalelkű ember, annyira megértette magát a kutyusokkal. Sajnos soha nem lehetett kutyája, mert anyja rettegett tőlük.

Nagyot sóhajtott az emlékekre, aztán ment tovább.
Jöttek-mentek mellette az emberek, rá se néztek. A gondolataiba merülve baktatott tovább.
Egy padon valami furcsát vett észre. Odament. Egy farmermellény volt odavetve a szélére. Vajon ki hagyhatta itt? Melege volt biztosan, talán az újdonsült barátnője miatt érezte azt a furcsa meleget az a fiú, akié lehetett. Az első szerelem, ó istenem, az felejthetetlen volt. Az a csodaszép barna szempár, amibe olyan sokáig tudott belefeledkezni, és az a meleg ölelés. Kár, hogy olyan hamar vége lett.

Bánatosan haladt tovább a parkban.
A szemetes mellett talált egy piros tálkát, kevés víz volt az alján.
Talán egy néni adhatott a madaraknak vizet, vagy a cicás öregasszony a macskáknak hozott vizet, ne szomjazzanak szegény kóbor lelkek. Ilyen volt az ő nagyanyja is, mindig megesett a szíve a kivert állatokon.
Hogy szeretett odajárni hozzá, abba a picike kis lakásba, kész csoda volt az neki. A babérleveles krumplifőzelék mennyei volt, mindig azt kérte, sok tejföllel, és közben vég nélkül hallgatta a történeteit. Szegény mama, de hiányzik! Elmosódtak a levelek a szeme előtt, ahogy rágondolt a nagymamájára, kitörölte a szeméből a könnyeket.

Ment tovább megrendülve. Fájdalmas volt a halálra gondolni, elszorult a szíve. Arra gondolt, hány halált tapasztalt már meg, sokan kihaltak mellőle a társai, akikkel együtt indult neki nagy lendülettel az életnek.
Sokan elmentek már. De még maradtak elegen - vigasztalódott meg.

Nem is figyelt, ahogy gépiesen rakosgatta a lábát. Csak maga elé nézett és gondolkodott, halálon és életen. Igen az életen is. Főleg a sajátjáén. Ha még életben van, akkor biztos van itt dolga a földön,nem?
Azon tanakodott, vajon megtette-e mindazt amiért ide a földre született.
Mi lehetett a küldetése? Mintha valami víz alól szemlélné az életét, elmosódottan, távolinak és idegennek érezte. Nem tudta, de homályosan emlékezett rá, hogy volt valami, vagy talán inkább valaki aki ideküldte.
Sokáig azt gondolta, hogy véletlenül keveredett ide erre a sártekére, idegennek, félelmetesnek és rejtélyesnek érezte az itteni létet, mindig menekülni akart tőle. Vissza, oda, ahonnan jött, de már azt sem tudta pontosan, honnan jött és miért, valahogy két világ között rekedt, és elhagyatottan, árván ténfergett ide-oda, nem értve mit is keres itt. Aztán ez változott, mert belefáradt és az éppen aktuális munkáját vállalta fel életfeladatként.
Talán jól döntött, mert megnyugodott, már nem vágyott vissza az utóbbi időben oda, ahonnan jött, szívvel-lélekkel végezte amit felvállalt. És esténként nyugodtan aludt, álomtalanul.

A cipőorra valamibe beleakadt. Lenézett. Egy sárga legódarab volt az, a sarka már betört és sár tapadt rá.
Mennyire szerették a gyerekei a nagy közös legózást, egymást licitálták túl a kitalált robotok összerakásával, minden nap tiszta lázban telt, vajon aznap mit találnak ki, kié lesz a legszokatlanabb szobor, a legbonyolultabb építmény. Mindegyiküknek volt valami furcsa meglátása, mégis így alkottak egy kerek egészet, kiegészítve egymást. Jó család voltak, felnőttkorukban is támogatták egymást, soha nem hagyták cserben. Emlegették ők is sokat azokat a nagy otthoni játékokat. A legókat széthordták az unokák, nincs meg már egy darab sem belőle otthon.

Kikerült egy babakocsit toló nőt, majd automatikusan belenézett  a kocsiba. Egy kislány gőgicsélt benne, rózsaszín masni a sapkáján. Rámosolygott, a baba felnevetett. Hirtelen neki is jó kedve lett, ahogy tovább ment. Egy drága  kis ártatlan élet. Olyan jó volt látni.

A szemetes tetején odadobva egy fél pár kesztyű volt, kis kötött kesztyű, pont egy olyan masnival rajta, mint a kisbabáé volt. Felvette a kesztyűt, megfordult, de már nem látta a babakocsit.
Visszatette a kesztyűt a szemetesre. Talán visszajönnek még érte, és megtalálják - gondolta reménykedve.

A mosoly még ott volt a szája szegletében, mikor befordult az ajtón.
Jó kis séta volt. Levette a kabátját és a sálját.
Ideje vacsorát főzni. Jönnek az unokák.