Mai történetek, modern mesék

Kifulladva rohant a villamos után. Hosszú másodpercekig tolongtak ki belőle az emberek, mint egy óriási cet szájából a kiömlő víz. Hátrálnia kellett, még meg is kapaszkodni, nehogy elsodorják. Hirtelen elapadt a tömeg. Végre fel lehetett szállni. Addigra már a ruháját is rendezgette, próbálta visszatömködni a nyakából kilógó sálat a kabátja alá. Komoran nézett maga elé, próbálta emésztgetni, amit a bankban mondott neki a pénztárosnő. Hogy jobban meg kellett volna gondolnia, hogy hitelre vásárolgatott mindenfélét karácsony előtt, meg hogy nem tudja csak úgy feloldani a kártyazárlatot, meg kell várni rá az első fizetést, amit küldenek és majd akkor újra értékelik a hitelét, ha kiegyenlítette a tartozását. Egy csúnya szentségelést morzsolt el a fogai között. A düh és tehetetlenség éles függőleges ráncot vésett a homlokára, egy ér konokul lüktetett a halántékán. Szórakozottan masszírozgatta. Körülnézett. A megszokott délutáni népség, irodából szabaduló kiskosztümösök, tárgyalásra s

Feszülten firkálgatott az asztalánál. Sose telik már le ez az átkozott év. Torkig volt mindennel, a munkájával főleg. Annyira unta magát, hogy még a kiváló fizetése sem tartotta vissza tőle, hogy megpályázzon egy másik, izgalmasabbnak tűnő állást. Ma egyedül volt bent a cégnél az IT-részlegen, csak ügyeletet adtak. Gyakorlatilag azt csinált, amit akart, nem nagyon tudott már itt senkinek segíteni, csak alibiből voltak bent. Meg már elfogyott az összes ezévi szabadságuk, hát ezért. Még jó , hogy behozott magával egy csomó karácsonyról megmaradt kaját, a csajok meg a sütiket. Összedobták, amit hoztak, így nem kellett lemenni a sarki kínaiba, megvolt az ebédjük, még dőzsölhettek is, ehették legálisan a másét, bár senki nem kívánta már úgy az ételt, mint karácsony előtt. A.C. - After Christmas...motyogta maga elé. Na, hogy vártam, aztán mégis vége lett olyan kurtán-furcsán. Még kiélvezni sem tudtam azt a pár napot. Legalább a kisfiamat láttam pár napig, az anyja végre elengedte

Ma három hónapos a blogom. Intenzíven nő ez a kis csöppség, mióta megszületett. Már nem csak a kezecskéjét nézegeti, hanem egyre jobban érdeklődik a környezete iránt is. Nézelődik, felfedezi a világot. Minden érdekli, mindent meg akar ismerni. Egyszavas címeket jegyezget. Szívesen "beszélget" magában. Sír, ha egyedül marad, de tüneményesen mosolyog, ha beszélnek hozzá. Akkor igazán boldog, kacag, sikong örömében. Ezért arra kérlek benneteket, kedves olvasóim, hogy beszéljetek hozzá, írjátok meg bátran itt a megjegyzéseknél, hozzászólásoknál, mi tetszik nektek benne, melyik része. Vajon a keze, a lába vagy a kis gödröcskés hamvas arcocskája? Jó természetű baba, nem sértődik meg, vagy ha mégis, hamar megvigasztalódik. Köszönöm Nektek, hogy olvassátok a blogomat és őszintén örülök, hogy sikerül örömet szereznem vele!

Iszonyúan húzta a vállát az a sok szatyor, szinte vonszolta magát a karácsonyi tülekedésben. Nekimentek az emberek, egy fickó majdnem leszakította a táskája pántját. Még elnézést sem kért tőle. Állat....gondolta magában. Micsoda alakok vannak....dohogott, miközben húzogatta vissza a vállára a szatyrok pántját. Már nagyon éhes volt, meg melege is lett a plázában. Teljesen érthetetlen, miért fűtik túl, mikor nincs hová tenni a télikabátokat, aztán izzadhat az ember az utcai ruhákban. Legfeljebb a sálat tudja levetni. A sapkát már nincs hova tenni, talán a szatyrok tetejébe. Lázasan kattogott az agya, kétségbeesetten próbálta végiggondolni, mi maradt ki a karácsonyi beszerzésből. Már megvette a kisvonatot a lurkónak, meg a két barbibabát az ikreknek. A rózsaszín csillogós nadrággal persze, ahogy kérték. Bár neki ez aztán nagyon idegen volt, túl csicsásnak találta, de hát a lányok annyiszor a lelkére kötötték. Persze, a jézuska fogja még hozni nekik, még a levelet is megíratták vele

2012. Tétován nézegette a cetlit, amit a gép köpött ki magából. Pénzbefizetés 2 millió forintig. Jó vicc. Kesernyésen elmosolyodott. Szinte pontosan ennyi kéne még befizetni az átkozott kocsira. Kellett nekik az a puccosabb autó, de hogy mire...a felesége nem hagyta annyiban a dolgot, annyiszor lerobbant alattuk az a nyamvadt kocsi. Szerette is volna, meg nem is, aztán mégis ő volt a gyengébb, engedett a folytonos duruzsolásnak. Most meg rettegve várja a havi törlesztőcsekket. Igaz, a kocsi szép, kényelmes is meg jó is, de a benzin ára az egekben, alig merik használni. Inkább a busz. Meg a metró. Ami néha kigyullad. Izgalmas az élet így. Körbenézett, egy ülést keresett magának. Leült. Felnézett tájékozódni, mennyit kell még várni. Még csak 2001-nél jártak. 2001. De szép év is volt. Akkor ismerkedett meg a feleségével. Egészen köznapi dolog volt. Egy tanfolyamra jártak, mindkettejüket a cégük küldte. Kicsit unták, mert már túl voltak pár hasonló képzésen, el kellett menniük,

Micsoda hülye ötlet...dohogott magában, ahogy bandukolt a köves kis utcában. Pont velem, pont itt és pont most. Még be sem csomagolták, csak egy nylonba rakták nagy sebbel-lobbal. Mindenki engem bámul ezzel a hülye ruhával. Persze, mindig mindent az utolsó pillanatban akarnak. Mert elfelejtik, ahelyett, hogy előre gondolkodnának. Igaz is, én sem gondolkodtam sose előre, mindig a pillanatnak éltem, a bandázásoknak, a lányoknak meg a drognak. Aztán egy délután - sose fogom elfelejteni - csak annak köszönhetem az életemet, hogy az a csaj nagyon megrémült, mikor látta, hogy nehezen veszek levegőt. Pár nap múlva a kórházi szobában remegve fogta a kezemet és akkor mesélte el, hogy a pupillám akkora volt, mint egy tányér, és olyan üres mélység ásított belőle, hogy azóta sem tud nyugodtan aludni, éjszaka rémálmai vannak, és verejtékezve ébred. Pedig még a nevét sem tudtam, úgy jöttem vele össze azon az éjszaka. De hálás voltam neki nagyon, most már bánom, hgoy nem tudtam kimutatni neki, cs

Idegesen nézte meg az óráját. Már 10 perce itt kellene lennie. hogy lehetett ilyen hülye, hogy nem pontosították a helyet. Glencreditch, 16.30-kor, ezt írta a levélben. Emlékezett rá, még fel is firkantotta egy cetlire. Szépen besütötte fekete haját, most végre sikerült neki és egy fehér pántot is tett bele, az szépen kiemelte arca üdeségét. Szexi piros rúzst tett fel, csak ritkán használta, mert szerencsés volt, szép telt szájjal született, nem sok korrigálni való volt rajta. Percekig próbálgatta, milyen ruhában is menjen a randevúra. Először nagyon dögös akart lenni és egy kis fekete ruhát vett fel. Á, ez túl direkt, azt látja majd, hogy ráhajtok. Nem szeretném elriasztani. Elmerengett a fiún. Micsoda véletlen volt, ott, azon a társkereső honlapon. Először nem is akart vele szóba állni, aztán jobban megnézte és látta a szemén, hogy jólelkű lehet. Meg olyan szellemeseket írt, meg vicceseket, mindig megnevettette. Megértette, hogy hamar találkozni akart vele, ő is így volt vele

Lihegve rohantunk a HÉV után, nem akartam róla lemaradni, időben akartam hazaérni, hogy vacsorát csinálhassak a gyereknek. Idegesen húztam a kezét, fáradt volt szegényke, húzatta magát, de sürgetésemre ő is gyorsabban szedte a lábacskáit, a sapkája hátra csúszott a nyakába, majdnem elhagyta. Szöszi haja szállt a szélben, kivörösödött az arcocskája. Szegény gyerek, egy merő rohanás az élete, megsajnáltam. Még éppen fel tudtunk lépni a kocsiba, már indult is, ahogy behúztuk magunk mögött az ajtót. Találtunk két helyet, ezen a járaton még nem szoktak sokan lenni.  Pont egy hajléktalannal szemben ültünk le. Kifújtuk magunkat, levettem a gyerek sapkáját és  a kabátját. Egy darabig csöndben ültünk, én rendezgettem a szatyrokat, kicsit átpakoltam, hogy egyenletes legyen a két szatyorban a cuccom. A gyerek meglátta, hogy narancs van nálam. Nagyot nyelt. Kiscicám, biztosan megint éhes lehet, de nemsokára hazaérünk, nyugtatgattam magamat, akkor adok neki főtt ételt. A gyerek

Nehézkesen ment fel a lépcsőn. Ez az átkozott lift, már megint nem működik. Épp most, mikor bevásárolt. Pedig csak kéthetente szokott újabban, nem sokat eszik ő már. Egy ilyen öregembernek nincs sok igénye. Meg elhízni sem szeretne. Igaz, sose volt kövér, mindig nagyon vigyázott az alakjára, lesték is a nők, mikor a szerelésnél előre hajolt. A feszes fenekét, azt. Az egyik ügyfele azt találta mondani rá véletlenül, hogy olyan gladiátorsegge van. Még majdnem bele is pirult, csak a köhögés mentette meg a szégyentől. Majd pont ő, akire tapadtak a csajok mindig. Válogathatott belőlük. Aztán mégis otthagyta az a céda, meglépett a barátjával. Pedig annak aztán sose volt gladiátorsegge. Inkább potroha, szép nagy rengő potroha volt. Meg rengetegsok pénze. Arra bezzeg buktak a nők. Még az ő kis semmiség felesége is. Pedig direkt úgy választotta ki, hogy ne kelljen az másnak, aztán mégis az hagyta őt ott. Ki ismerheti ki a nőket, ha már őt is lepasszolják. Végre felért. Hosszasan keresg

Furcsa ez a nő....morfondírozott magában. Valami különös van vele, de nem tudom, micsoda. Már a második megálló óta nézte azt a nőt. Ahogy felszállt a villamosra, már kiszúrta magának. Az utóbbi pár évben nem is látott ilyet, magasra tornyozott csigás haj, rajta selyemkendő, hogy védje a frissen ondolált frizurát. Ilyet csak több tíz éve látott, mikor még megengedhették maguknak az emberek, hogy hetente fodrászhoz járjanak. Hol vannak már azok az idők...mormogott maga elé. Nézte, csak nézte a nőt. Nem illett ide egyáltalán. Nem csak a haja miatt, hanem a ruhája és a kesztyűje miatt is. A ruhája nagyon ódivatú volt, de megkímélt, és tiszta, nagyon tiszta. A villamoson az emberek akaratlanul is összekoszolták magukat, ritkán látni ilyen tiszta nőt. A kesztyűje pedig. Nahát, az aztán a ritkaság. Igazi finom glaszékesztyű volt, a dédijének volt ilyen, mindig áhítattal vette kis a selyempapír közül, mikor kérte, hogy mutassa meg neki, pedig helyenként már megsárgult az izzadságtól

Szürke volt minden. Az ég, a házak, a járda, és igen, az emberek is. Ólmossszürke volt az arcuk is, nem csak a fáradtszürke ruhájuk. Sehol egy szín. Mintha minden kilúgoztak volna, az emberek szinte egyenruhában voltak, a szürke minden kopott árnyalatában. Már nézni sem bírta ezt a sok szürkeséget. Nyomasztotta, fulladt tőle és undorodott. Magától is már. Bár lehet, hogy csak tükrözték az ég színét. Valósággal lenyomta ez a színtelenség. Meregette a szemét, de semmit nem látott. Inkább nem is nézem. Még az életkedvem is elmegy tőle. ..gondolta. A monoton kattogás szinte álomba ringatta. A vonat hirtelen nagyot fékezett. Kábán nyitotta ki a szemét. Megkönnyebbült az állomás nevétől, még volt vagy egy félórája, tudott egy kicsit aludni. Nagyon kimerült volt, egész nap a nyomdában azt az új mesekönyvet nyomták, még bele sem tudott nézni, pedig nagyon szerette volna elolvasni, de előbb a munka. Majd holnap, akkor kicsit tud már szusszanni. A címe nagyon megfogta: Julcsi és a szí

Elgyötörve tolta be a posta nehéz ajtaját. Lassan bandukolt fel a lépcsőn. A kivilágítás bántotta a szemét. Hunyorogva nézett körül. A váróterem feketéllett a tömegtől. Fenébe...gondolta....miért kellett nekem megint az utolsó percig húznom az átkozott csekkek befizetését. Láthatóan mások is így gondolták. Sötét arcú, savanyú sorsú emberekkel volt tele a posta Remegő kézzel húzott sorszámot. Atyaég, soha nem fogok sorra kerülni. Még a vacsorára valót sem sikerült megvennem, az utolsó ügyfél annyira elhúzta az időt a rengeteg kérdésével. Az össze maradék türelmére szüksége volt, hogy ne legyen vele udvariatlan, pedig láthatta, mennyire sietne haza. Mégis csak kérdezett, és kérdezett, ő meg persze türelmesen válaszolgatott, belül meg csak egyre feszültebb lett. Aztán végül csak vége szakadt a kérdésáradatnak és megnyugodva ment el tőle. Ő meg kapkodta magára a kabátját és rohant, hogy még nyitva találja a postát. Azok az átkozott csekkek. Bezzeg, azokat mindig előbb hozza ki

Már legalább harmadjára nézte meg az óráját. Már mindjárt fél öt. Itt kellene már lenniük, azt mondták ekkor érkeznek. A feszültsége egyre csak fokozódott. Hiába no, nem minden nap ünnepelheti meg a kisunokája sikeres oboavizsgáját. Úgy készült rá, mintha a saját vizsgája lett volna. Pedig az utolsó is nagyon régen volt. Ő zongorázott világéletében. Szórakozottan az asztal szélén futtatta az ujjait. Fel, le, megállás nélkül. Micsoda izgalmak voltak, mikor a függöny mögött ültek  a konzi tanárai és hallgatták a versenydarabokat. A szíve majd kiugrott a helyéből, mikor őt szólították. Se élő, se holt nem volt, míg kibotorkált kis lakkcipőjében és kockás szoknyájában a pódiumra. A közönség lélegzet visszafojtva figyelte a lépteit. Nem is emlékszik, hogy ért oda a helyére. Szinte lerogyott, göndör haja az arcába hullott, ahogy ráhajolt a zongorára. Megszűnt körülötte minden, csak ő volt ott és a zongora, amit úgy imádott. Ahogy leütötte az első akkordokat, tudta, hogy menni fog,

Sírva vágta a hagymákat. Jól is jött a sírás, legalább volt mire fogni. Bánatos volt. Nagyon. A rádióban szomorú zene szólt, a fiatal kora zenéje. Elröpítette messzire, a már majdnem elfeledett csillogó múltba. Micsoda élete volt. Mennyi ünneplésben volt része. Fellépett ő szinte minden európai színház színpadán, és igen, Amerikában is, főleg New Yorkban. A Covent Garden minden tavasszal meghívta. Senki nem tudta úgy előadni azokat a kesernyés kis francia sanzonokat. Állandó zongorakísérője volt, akivel romantikus kapcsolatban voltak. Aztán amikor megszűnt a lángolás megmaradt a jó barátság, nem váltak el évekig. Mit évekig, évtizedekig. Nem figyelt, elvágta az ujját. Ez visszatérítette a mába. Idegesen bekötözte a sebet. Pont most, amikor a kedvencemet főzöm - gondolta. Hát, már ebben is milyen peches vagyok. Megkavarta a hagymás-paprikás rántást. Félrehúzta a tűzről. Nagy sóhajjal nekiállt a krumplipucolásnak.  Gyorsan meglett vele, csak egy főre számolt. Nem szerette a mar

Tett-vett a konyhában, mérgesen mosogatta az ebéd maradékát a tányérokról. Meg sem ette a kaját, már mennie kellett... -dohogott magában. Dühösen csapta a mosogatórongyot a pultra. Mit vár ő ettől a kapcsolattól. Mire kell neki ez a nő, vagy inkább mire kell ő ennek a nőnek. Egész héten jegyben-gyűrűben várja, minden gondolata körülötte forog, az meg néha kegyeskedik egy rövidke érdeklődő emailben megkérdezni, hogy telt a napja, mit csinált. Aztán egyből panaszkodik a bokros teendőire, meg arra, hogy milyen hullafáradt a munkától. Az összes önuralmát össze kell szednie, nehogy kifakadjon: Hát rád várok én, reggeltől estig, meg estétől reggelig, Te meg nem törődsz velem napszámra...hát ez nekem nem kell. Persze nem írja meg neki, igazából tudja, nem is úgy gondolja a másik. Csak rosszul esik neki, de nagyon az, hogy olyan kevés jut belőle és olyan rövid ideig. Most is épp hogy csak megmelegedett, egy éjszakát itt aludt vele,  - na ja, micsoda éjszakát, kihasználták ők ezt rendes

Teremről teremre vándorolt. A hosszú sorban állás közben kint igencsak átfázott, jól esett most tagjainak a benti melegség. Átgémberedett kezeit dörzsölgette. Tátott szájjal nézegette a kiállított tárgyakat. Volt, amelyik félhomályban állt, másokat hidegfényű reflektorral világítottak meg és csillogó környezetbe helyezték, mikor mit kívánt meg a téma. Az egyik installáció előtt egy tábla állt: " Ez a házaspár akár lehetne a mondabeli Phylemon és Baucis modern kori alteregója is. Mr. John Smith és Mrs John Smith ketten együtt összesen majdnem kétszáz évet élt, ebből 160 évet teljes egyetértésben. Azért majdnem csak kétszáz évet, mert pár nap eltéréssel haltak meg. Előbb Mrs Smith, lánykori nevén Cate Middler. Férje, aki haláláig odaadó szeretettel ápolta nagybeteg feleségét csak pár nappal élte túl imádottja halálát. A szíve szó szerint megszakadt a bánatban - mint azt a boncolási jegyzőkönyvben szokatlanul költőien leírták. Az örök szerelem jelképe. Adózzunk emléküknek t

Torzít a hangszóró…állapította meg bosszankodva. Minden rohadt plázában torzít és ordít. Az artikulátlan gajdolást mindig idegesítőnek találta, ezért sem szerette a plázákat, inkább kicsi, csöndes boltokban vásárolt magának, ott, ahol már ismerik és nem nézik ki. De most valami igazán különlegeset és szépet akart venni. És látott egy hirdetést egy óriásplakáton. Arra gondolt, hogy fog neki örülni a kis drágája. Magában mosolygott, már el is felejtette a ricsajt. Tervezgette, hogy mibe fogja becsomagolni, még egy pici kis kártyát is venni akart hozzá, ráírni, hogy szeretettel…..á, inkább nem, hadd legyen valódi meglepetés. Hiszen nem tudja, mivel is tömi a gyerek fejét az anyja, miket mond róla. Hogy elhagyta, meg egy másik nőért….ugyan már. Olcsó megalázás, egy mondata sem igaz, ezt ő már csak tudja. Persze a gyerek miért is kétkedne az anyja szavaiban. Hiszen ő maradt vele a váláskor. Meglazította a sálját, itt bent meleg volt, fűtöttek kegyetlenül, a kinti hideghez s

Kegyetlenül hideg van ilyenkor. Nem is gondolt rá, mikor lekéste a 11-órás vonatot. Általában elérte, de ma nagyon sok dolga volt. A főnök extra munkát adott ki, meg kellett szerveznie egy holnapi interjút. Ilyen egy szerkesztő élete. De még mindig jobb, mint mikor gyakornokoskodott. Az a megalázó gyere ide, szaladj oda, hozz kávét, stb. Soha nem volt egy szabad perce, hogy kifújja magát. Mindig ott kellett loholnia a basáskodó szerkesztők után. Most meg ő lohol a főnöke, a producer után. Fázósan húzta össze magán a kabátját. Várta az éjféli gyorsot. Csigalassúsággal teltek a percek. Se vize, se étele nem volt, utoljára délben kapott be pár falatot, amit a gyakornoka hozott neki a lenti büféből. Éhes, szomjas és iszonyúan fáradt volt.  Mindig száraz, mindig állott volt a szendvics a büfében, soha nem értette, hogy tudott megélni ebből a büfés. Persze, mert se közel, se távol nem volt másik büfé. Legalább a kávéja jó volt. Forró, friss. Mindig cukor és tej nélkül itta

Ott ült a villamosmegállóban. Most nem sietett sehova, kivételesen ráért. Még volt vagy egy fél órája. Céltalanul nézelődött. Kora délután volt, csak kevesen jártak arrafelé. A villamos nagy ívben kanyarodott el, mindig kicsit lassítva, nehogy a síneken kicsússzék. Egy picit csilingelt is, csak azért, hogy szó ne érje. Ezen a helyen nem sok látnivaló volt, ő most mégis élvezte a semmittevést, és azt is, hogy semmi nem történik. Ritka pillanatok ezek az életében, igyekezett megbecsülni. Felnézett a vén vadgesztenyefákra. Már rég leestek a gesztenyék, sőt a levelek is egyre gyérültek. Nem lett ettől szomorú. Megbékélt az ősszel, bár soha nem szerette meg. Nyáron született ő, azokban a hónapokban élt igazán. Lassanként levette a fákról a tekintetét. Furcsa dologra lett figyelmes. Valami történt, amíg ő a magasban nézelődött. Egy öreg kék szatyor hevert a járdán elhagyatottan, éppen a zebra előtt. Valami volt benne. Körül nézett, egy lélek sem volt rajta kívül a közelben. Izg

Hónapokkal korábban történt. Zaklatott éjszakája volt, teli szexuálisan túlfűtött álmokkal. Csapzottan ébredt. Az arca kivörösödött, a bugyija átnedvesedett. Nem értette, hogy történhetett ez meg vele, mikor soha nem érdekelte különösebben a szex. Meg különben is, barátja volt már több, mint egy éve. Ha úgy vesszük a vőlegénye is már, legalábbis mindenki így gondolta, aki megismerte őket. A szex is jó volt vele, nem valami frenetikus, az igaz, de azért jó, meghitt, bensőséges. Mert szerették egymást és becsülték. A második ilyen éjszaka után már gyanakodni kezdett. Ez nem lehet ő, itt valami furcsa dolgok történnek vele. A reggeli gyér lámpafénynél alaposan átvizsgálta magát, de semmit szokatlant sem látott a bőrén. A bugyija pedig csak csupa lucsok volt. Szégyellte magát, de izgatta is a dolog. Mi vagy inkább ki lehet az, aki így hat rá, így az éjszaka közepén. Aztán  a napi dolgok kimosták a fejéből a zaklatott gondolatokat, estére már el is felejtette az egészet. A harmad

Elgondolkodva sétált. A nap pajkosan bújócskázott a már jócskán megfogyatkozott levelek között, hol itt, hol ott sütött át az ágakon. Figyelte a nap és az árnyék játékát a földön. Micsoda változatos formákat ölt, hol egy futó gepárd, hol egy hullám képét utánozza. Elmerengett rajta, utoljára ilyet gyerekkorában nézegetett hosszú órákig. Hol van már a gyerekkora, elnyelte a múlt. Bánatosan nézett fel. A földszinti ablakban egy magányos maci nézett szomorú barna üvegszemeivel a távolba. Talán a kis gazdáját várta haza az iskolából, mert oda ugye már nem lehetett bevinni a régi jó pajtást. Ment tovább. Átvágott a parkon. Az avar puhán simult a talpához, engedelmesen befogadta a lábnyomát. Jó volt benne járni, olyan megnyugtató, otthonos érzés. Gyerekkorában hogy szerette, még bele is hempergett önfeledten. Egy beton pingpongasztal előtt állt meg. A sarkán egy feldőlt üres sörösüveg feküdt az oldalán, mint egy részeg ember, még a maradék sör is ott volt körülötte, kifolyt belőle,

Először a kéményt látta meg, rajta a gólyafészekkel. Szíve összeszorult az emlékekre. Az a forró nyár, az önfeledt lubickolások a faluszéli nádasos kacsaúsztatóban, a focizások a falubeli srácokkal, aztán az első szerelme, akit elvitt a leukémia. Azért inkább a jó maradt meg belőle, az a felhőtlen gyerekkor. Másodjára  a kerekeskutat látta meg az udvaron. Benőtte az iszalag , omladozott az oldala. Hányszor merte belőle  friss, hűs, tiszta vizet anyjának a mosáshoz meg a főzéshez. Sose volt elég belőle, mindig több kellett. Hogy fájt a karja a tekeréstől, meg amikor ki kellett a nehéz vödröt emelni. Hol van már az anyja is. Összefacsarodott  a szíve az emlékekre. Végül a függöny libbenését látta, ott a konyhában, ami mögött az anyja leskelődött utána, ahogy büszkén ment az iskolába, hátán az iskolatáskával, és csak nézte és nézte, ahogy az ő kislánya önállóan lépdel mind messzebb és messzebb tőle. Mert nehezen engedte el maga mellől,  mindig olyan anyás volt. Megrázta a fe

Meghatottan nézegette a képet. Istenem, hogy megnőttek azóta. Soha nem fogja elfelejteni az a napot, mikor megszületett a cirkusz első kisoroszlánja, Bumbi. Alig várták, hogy kézbe vehessék. Lia, az anya féltékenyen kerülgette a ketrecben, nehogy valami kárt tegyenek a kicsinyében. Dehogy tettek benne kárt, féltve óvón ölelték magukhoz a csöpp szőrös testet, simogatták a kis nyivákoló kölyökoroszlánt, akin még ilyen kicsinyen is látszott, hogy nem sokára nagyvad lesz, éles kis fogaival felvérezte gondozója kezét. Ő és Aliz, a felesége ezentúl felváltva őrködtek a kicsi felett. Hamar nőtt, pár hónap alatt kész nagyvad lett belőle, de hozzájuk még mindig úgy törleszkedett, mint kisoroszlán korában, mikor lelkesen megnyalta őket, majd feldőltek a szeretethullámtól. Lujzi, a kislányuk folyton könyörgött, hadd menjen be ő is a ketrecbe, mindenáron meg akarta simogatni a kölyköt, nem értette, hogy az igazából egy vadállat. Rettegtek, hogy valami baja eshet, olyan nehezen született meg

Fütyörészve ment az úton, át a tömeggel a másik oldalra. Vidám volt, mert jó napja volt. Reggel mosolygósan ébredt, kipihenten, végre el tudott aludni időben, aztán az isteni kávé illata is emelt a hangulatán, még a ruháját is szépen össze tudta rendezni, szóval minden klappolt egy jó kis hétköznaphoz. Szerda volt, ez szokott a legjobb napja lenni amúgy is, itt már belelendült a hétbe, de még nem fáradt ki nagyon, távolabb volt a hétvége. Kellemesen telt a munka is, jókat pletykáltak a szünetben a kollégákkal egy tea mellett, hamar végzett, és még a csekkeket is időben fel tudta adni, alig lézengtek a postán, ami szépen felújítva hívogatva várta az ügyfeleket. A postáskisasszony sem próbált rátukmálni mindenféle kacatot. Ment az úton, egy bőröndöst keresett, meg akarta javíttatni a régi kedvenc bőröndjét, még az apjáról maradt rá, a hétvégi lomtalanításon került elő. Ekkor valami különös dologra lett figyelmes. Balról eléje vágott egy férfi, éppen meg tudott állni, hogy ne lépje

A horrorlánc előző részét itt találod: http://egypercesborzongasok.blogspot.hu/2013/11/loreley.html Rettegve rontott be a szobába. Ránézett a gyerek ágyára. Bobby csöndben szuszogott az ágyában, szája sarkából egy kis nyálcsöpp lógott le a párnára, éppen látta, ahogy az felitta. Szemhéja megremegett, de nem mozdult. Lába a földbe gyökerezett a látványra. Atyaég, akkor mi volt ez a sikoly?...szíve vadul dobolt a mellkasában. Agyában száguldoztak a riadt gondolatok. Talán a szomszédban történt valami? Dehogyis, hessegette el, hiszen itt száz méterre van a legközelebbi tanya. Hogy lenne itt valaki? Vagy talán már hallucináltam?...gondolta félelemmel telve. Valami csiklandozta a hátát. Jesszus, itt van valaki. Megdermedt, izmai pattanásig feszültek a hátán. Meg sem mert mozdulni, nehogy az a valami még közelebb jöjjön. Most lassan lefelé mozdult a hátán az a félelmetes valami. Szép lassan csorgott le az izmai között, lefelé, a feneke felé. Nem sietett, csak módszeresen cent

Ültek a konyhában a nagy, kerek asztalnál és szótlanul ettek. Emésztgették, ami történt. Ő értetlenül, és elgondolkodva, vajon mit hozhat még az ő közös életük. A másik, az őszhajú konokul rágott, összeszorított szemöldöke nem sok jót ígért. Sok rizs maradt tegnapról, szerette volna a hűtőszekrényt végre leengedni, ki kellett enni belőle a romlandókat. Nagy volt már rajta a jég, nem hűtött rendesen. Arra gondolt, jó lesz majd a sült húshoz köretnek mindkettejüknek. A sült hús illata csiklandozva hozta ki a anyját a konyhába. - Kész az ebéd, gyere, tálaltam is már. ...mondta. Anyja bizalmatlanul szemlélte az asztalt. Nehézkesen leült, maga alá húzta a lábát, mint egy elsőosztályos a padban. Valami bizonytalanság volt benne. Nem értette. A levest jóízűen kanalazták, akkor még nem volt baj. Kiszedte a húst, mellérakta a kovászos uborkát, ami még maradt a késő őszi nyárias időkből, ez már az utója volt, tudták mind a ketten, elmúlt a nyár. Váratlanul valami szomorúság tört