Öregszáj

Ültek a konyhában a nagy, kerek asztalnál és szótlanul ettek.
Emésztgették, ami történt.

Ő értetlenül, és elgondolkodva, vajon mit hozhat még az ő közös életük.
A másik, az őszhajú konokul rágott, összeszorított szemöldöke nem sok jót ígért.

Sok rizs maradt tegnapról, szerette volna a hűtőszekrényt végre leengedni, ki kellett enni belőle a romlandókat. Nagy volt már rajta a jég, nem hűtött rendesen.
Arra gondolt, jó lesz majd a sült húshoz köretnek mindkettejüknek.

A sült hús illata csiklandozva hozta ki a anyját a konyhába.
- Kész az ebéd, gyere, tálaltam is már. ...mondta.
Anyja bizalmatlanul szemlélte az asztalt.
Nehézkesen leült, maga alá húzta a lábát, mint egy elsőosztályos a padban. Valami bizonytalanság volt benne.
Nem értette.

A levest jóízűen kanalazták, akkor még nem volt baj.
Kiszedte a húst, mellérakta a kovászos uborkát, ami még maradt a késő őszi nyárias időkből, ez már az utója volt, tudták mind a ketten, elmúlt a nyár. Váratlanul valami szomorúság tört rá az uborka láttán, és elmerengett.
A gondok akkor kezdődtek, mikor a rizses tálért nyúlt.
Anyja nyersen és kissé hangosan rászólt:
- Én ugyan ezt nem eszem meg, kihullik a hajam tőle....mondta méltatlankodva.

Rábámult hitetlenkedve.
Ezt nem hiszem el.....ilyet mondani - gondolta döbbenten.
És a röhögés megállíthatatlanul dőlt belőle.