Tavasz

Behunyt szemmel ült a padon, a nap felé fordította az arcát. Finoman melengette az első tavaszi napsugár, a szemhéja belül narancssárgán izzott.
Jól esett ez a lopott pár perc.

A parkban kevesen jártak és csönd volt, valami szokatlan csönd.
Itt a város közepén. mintha egy búra alatt lett volna. Semmi szirénázás, semmi csörömpölés.
Élvezte ezt a szokatlan csendet és nyugalmat.

Szétvetette a karját, hátát a pad támlájának feszítette.
Volt még egy fél órája a következő tárgyalásig.
Korábban már levette a nyakkendőjét, mindig fojtogatta a nyakát az a selyemdarab, sosem kapott benne rendesen levegőt. Igaz, az orrsövényfedrülését már évek óta meg kellett volna műttetnie, de mindig halogatta, félt a fájdalomtól és a hosszú lábadozástól, ezért inkább csak szenvedett magában. Némán.
Azaz dehogyis, mert éjszaka nagyon horkolt, szidta is érte éppen eleget a párja.

Legszívesebben az övét is meglazította volna. A cipőjéből már óvatosan kibújt, a pad alá lökdöste.
Zongorázva lazította a lábujjait, jól esett nekik ez a váratlan szabadság.

Szívta magába, itta a meleget.
Hosszú volt ez a semmilyen, lucskos tél, alig várta, hogy vége legyen.
Meleget akart, napfényt és levegőt.
Fullasztotta az élete, az a szűkre szabott ,merev, érzéketlen üzleti lét. A maroknyi magánélete. Az a kevés, amit a multicég hagyott neki csak azért, hogy ne érezze teljesen rabszolgának magát, de igazi magánélete nem volt.
Évek óta, mit évek, évtizedek óta.

Régóta tervezgette, hogy abbahagyja, nincs az a pénz, amiért....de miért is? Már alig emlékezett rá, milyen egy igazi családi hétvége. Mindig ugrasztották és menni kellett. A széttört szombatok, összeomlott vasárnapok szemétdombbá nőtttek, és elfedtek mindent ami valamikor értékes volt neki és számított.
Már nem is tudta, mi számít neki igazán, miért is csinálja, csak ment és tette a dolgát gépiesen, öröm és igazi cél nélkül.

A kellemetlen gondolatok, a váratlan számvetés megzavarta a nyugalmát. Kényelmetlenül fészkelődött.
Körülnézett, mintha valaki kihallgathatta volna, min gondolkodott. Senkit nem látott a közelben.
Megnyugodva visszadőlt.

Mélyet sóhajtott.
Orrát finom virágillat csapta meg.
Lázasan kutatott az emlékezetében, hol érezte ezt az illatot korábban.
Igen, gyöngyvirág! Ez volt a felesége kedvenc illata, még mielőtt elvette feleségül. Aztán persze a rózsát mondta annak. Mindig sejtette, hogy csak azért, hogy ne okozzon neki gondot az ajándékozás. Pedig ő a föld alól is megszerezte volna neki, a mai napig is annyira imádja a feleségét Kár , hogy nem tudja neki kimutatni, mert mindig hajt, teper, pedálozik a mókuskerékben.

Hirtelen surrogást hallott a háta mögül és suttogást.
Nem tudta kivenni a hangokat, csak a hangszínből és a hanglejtésből érezte, hogy valami intim dologról beszélgethetnek.
Hegyezte a fülét, a szemét nem merte kinyitni, nem akarta a beszélgetőket megzavarni.

Egy férfi és egy nő beszélgetett halkan.
Nagyon kedvesen, susogva beszéltek egymáshoz.
Úgy érezte magát, mint egy leselkedő, pedig ő volt ott korábban a padon, ezek csak később jöttek.
Mégsem volt szíve megzavarni őket. De azt sem tudta, mit csináljon.
Ha szedelődzködik, megijedhetnek, ha marad, kihallgatja őket.

Tanácstalan volt. Mennie is kellett volna már lassanként a következő tárgyalására.
De ez a pár olyan finoman és meghitten beszélgetett.

Igazából irigy lett rájuk. Itt ülnek és fecsegnek, mikor lehetne jobb dolguk is.
Dolgozhatnának például, mint a többi ember.
Á, hiszen ő is dolgozik, bár most épp két munka között van.

Mennie kellett.
Lassan kinyitotta a szemét. Káprázott a szeme a naptól. Vakon hunyorgott, ahogy körülnézett.
Kereste a hangokat, de azok ott ketten épp elhallgattak.

Gyorsan hátra fordult- és akkor meglátta őket.
Tágra nyílt a szeme a döbbenettől.

Két kerekesszékes ült neki háttal a másik oldalon, összehajoltak, látta, ahogy a lány hófehér keze a férfi barna kezében nyugszik, mint egy papírhajó. A férfi a lány hajába fújt, a barnásszőke tincsek finoman meglebbentek.

Visszatartotta a lélegzetét, majd nagyon lassan és óvatosan, hogy meg ne hallják azok ott ketten, mélyen kifújta. A levegővel együtt távozott minden feszültsége, arca meglágyult, szája mosolyra nyílt.
A szeme is mosolygott, a ráncai először merevek voltak a gyakorlatlanságtól, majd készségesen felvették az őszinte mosoly vonásait. Visszafordult. Lehajolt, megkereste a cipőjét és felhúzta.
A nyakkendőjét bedobta a táskába.

Felállt, lesimította a nadrág ráncai, és megigazította a pocakján az ing gyűrődéseit.
Kihúzta magát és ruganyos léptekkel elindult.

A mosoly még ott bujkált a szája szögletében, mikor a sarki virágárus nénitől kért egy csokor gyöngyvirágot.
A néni mosolyogva nézett hosszan utána.