A hidegburkoló
Remegő kézzel melengette a kezét a forró kávéscsészén a parányi konyhában, amit a közös öltöző sarkában kerítettek el. Igazából csak egy ócska rezsó volt, ahol a behozott ételüket megmelegíthették, meg tudtak maguknak teát és kávét csinálni.
Majdnem mindenki neszkafét ivott, ez volt a leggyorsabb, hamar megvolt, felhörpintették és már mentek is a dolgukra.
Ő nem szerette ezt. Volt egy ütött-kopott kis fémdoboza, abban tartotta a darált kávét. Nem Omniát, bár az anyja állandóan áhítattal mondogatta neki: Fiam, az Omnia az igazi, hidd el.
Elhitte neki, hogyne hitte volna. Az anyja képes volt nyers kávét venni és otthon pörkölni, majd kis nyeles rézedényben megfőzni. Sűrű, zaccos, édes kávét ivott mindig. Most meg az otthonban már csak azt az ócska menzai löttyöt itatják meg vele, nem érdekel az ott senkit, ki mit szeret. Néha erőt vesz magán és főz neki egy zaccosat mielőtt bemegy, de ott nehéz megmelegíteni. Azt is megissza az anyja, csak furán néz rá, kérdőn. De nem is ez a lényeg. Csak az, hogy legyen ürügy bemenni. Nehezen szánja rá magát, szégyelli, hogy az anyja ott kötött ki, mégis jól érzik magukat együtt. Nagyokat nevetnek a régi , kicsit már megfakult emlékeken. Nagy ritkán még a képeket is előveszik és beszélgetnek róla.
Őt a hideg is kirázza a zaccos kávétól, sose itta meg, bárhogy kínálta az anyja. A darált kávéját, ami az egyik legolcsóbb volt a kis kotyogósban főzte mindig. Szigorúan két személyre. A másikat is ő itta meg persze. Főzés után mindig gondosan elrakosgatta a szekrényébe egy kis dobozba. Jó kis fadoboz volt az, még az apja ütötte össze, volt egy egyszerű kis zárja is, már kifényesedett a sok használattól. A doboz sarka is megütődött, mikor egyszer az egyik kollégája figyelmetlenül leverte. Nem haragudott meg rá, nem akart az rosszat az a melegburkoló srác.
Ő a csempéket rakta fel a falra, meg a járólapokat. Szépen, akkurátusan, ahogy kell.
Nem ezt tanulta, kőművesnek készült, aztán persze kérték erre is meg arra is, beletanult ezekbe is, meg képezte magát. Szerette amit csinált, jól érezte magát, ahogy alkothatott. Meg jól meg is fizették érte, keresett szépen. Aztán ahogy jött a válság, elmaradoztak a megrendelések.
Most ez a kórházi munka jól jött, egy régi, lepusztult kórház felújítása. Itt többen dolgoztak hónapokig, kicsit mostoha körülmények között, de legalább volt munka.Így tudott gyerektartást fizetni a feleségének.
Hátha az többre viszi, informatikusnak szeretne tanulni, hát hadd tanuljon az istenadta. Megmelegedett a szíve ahogy a fiára, az egyszem fiára gondolt.
A kávé egészen kihűlt a kezében, ahogy elmerengett.
Megéhezett. Még tartott a szünete. gondolta - eszik egy keveset. kinyitotta a parányi hűtőszekrényt, ami az asztal alatt lapult. Kivett belőle egy uzsonnásdobozt. Friss újhagyma, retek és saláta volt benne, meg sárgarépa. És zsíroskenyér, kevés pirospaprikával megszórva ahogy szereti, éppenhogy.
Elmosolyodott. Ez az új barátnő elég hamar megtanulta a dolgokat. Jó, hogy a boltban elbeszélgetett vele a fizetésnél. Aztán megint és megint, míg végül összeköltöztek. Nemrég volt mindez, de hogy örült neki.
Boldog volt vele. Végre. Egyszerű, tiszta boldogság volt ez. Váratlan, égből pottyant öröm.
Egyik kezében a sárgarépa volt, másikban a zsíroskenyér, már épp beleharapott, mikor a folyosóról hangokat hallott. A főnöke volt az, és egy másik valaki, valami ismeretlen hang. Fesztelenül, bizalmasan beszélgettek, megütötte a fülét a következő pár szó:
....-és a srácok itt szoktak egy szunyát nyomni, falatozni.... - és ekkor benyitottak.
Hirtelen elhallgattak, és rábámultak.
Mind a két arcfele tele volt kajával, meg sem tudott szólalni, mire a főnöke, hogy oldja a feszültséget:
...és hidegburkolni.
És ennél a szónál az idegenből váratlanul kirobbant a röhögés, ami átragadt a főnökre is.
Ő maga a döbbenettől először csak nézett, majd megértette a dolog csiklandós kétértelműségét, nagy nehezen lenyelte a falatot , majd belőle is felharsant az egészséges, mély röhögés. Percekig alig tértek magukhoz.
A zajra összegyűlő hideg- és melegburkolók nem értették, min röhög annyit a főnök, az az idegen szaki és kollégájuk, a hidegburkoló kezében a répával és a zsíroskenyérrel.
Majdnem mindenki neszkafét ivott, ez volt a leggyorsabb, hamar megvolt, felhörpintették és már mentek is a dolgukra.
Ő nem szerette ezt. Volt egy ütött-kopott kis fémdoboza, abban tartotta a darált kávét. Nem Omniát, bár az anyja állandóan áhítattal mondogatta neki: Fiam, az Omnia az igazi, hidd el.
Elhitte neki, hogyne hitte volna. Az anyja képes volt nyers kávét venni és otthon pörkölni, majd kis nyeles rézedényben megfőzni. Sűrű, zaccos, édes kávét ivott mindig. Most meg az otthonban már csak azt az ócska menzai löttyöt itatják meg vele, nem érdekel az ott senkit, ki mit szeret. Néha erőt vesz magán és főz neki egy zaccosat mielőtt bemegy, de ott nehéz megmelegíteni. Azt is megissza az anyja, csak furán néz rá, kérdőn. De nem is ez a lényeg. Csak az, hogy legyen ürügy bemenni. Nehezen szánja rá magát, szégyelli, hogy az anyja ott kötött ki, mégis jól érzik magukat együtt. Nagyokat nevetnek a régi , kicsit már megfakult emlékeken. Nagy ritkán még a képeket is előveszik és beszélgetnek róla.
Őt a hideg is kirázza a zaccos kávétól, sose itta meg, bárhogy kínálta az anyja. A darált kávéját, ami az egyik legolcsóbb volt a kis kotyogósban főzte mindig. Szigorúan két személyre. A másikat is ő itta meg persze. Főzés után mindig gondosan elrakosgatta a szekrényébe egy kis dobozba. Jó kis fadoboz volt az, még az apja ütötte össze, volt egy egyszerű kis zárja is, már kifényesedett a sok használattól. A doboz sarka is megütődött, mikor egyszer az egyik kollégája figyelmetlenül leverte. Nem haragudott meg rá, nem akart az rosszat az a melegburkoló srác.
Ő a csempéket rakta fel a falra, meg a járólapokat. Szépen, akkurátusan, ahogy kell.
Nem ezt tanulta, kőművesnek készült, aztán persze kérték erre is meg arra is, beletanult ezekbe is, meg képezte magát. Szerette amit csinált, jól érezte magát, ahogy alkothatott. Meg jól meg is fizették érte, keresett szépen. Aztán ahogy jött a válság, elmaradoztak a megrendelések.
Most ez a kórházi munka jól jött, egy régi, lepusztult kórház felújítása. Itt többen dolgoztak hónapokig, kicsit mostoha körülmények között, de legalább volt munka.Így tudott gyerektartást fizetni a feleségének.
Hátha az többre viszi, informatikusnak szeretne tanulni, hát hadd tanuljon az istenadta. Megmelegedett a szíve ahogy a fiára, az egyszem fiára gondolt.
A kávé egészen kihűlt a kezében, ahogy elmerengett.
Megéhezett. Még tartott a szünete. gondolta - eszik egy keveset. kinyitotta a parányi hűtőszekrényt, ami az asztal alatt lapult. Kivett belőle egy uzsonnásdobozt. Friss újhagyma, retek és saláta volt benne, meg sárgarépa. És zsíroskenyér, kevés pirospaprikával megszórva ahogy szereti, éppenhogy.
Elmosolyodott. Ez az új barátnő elég hamar megtanulta a dolgokat. Jó, hogy a boltban elbeszélgetett vele a fizetésnél. Aztán megint és megint, míg végül összeköltöztek. Nemrég volt mindez, de hogy örült neki.
Boldog volt vele. Végre. Egyszerű, tiszta boldogság volt ez. Váratlan, égből pottyant öröm.
Egyik kezében a sárgarépa volt, másikban a zsíroskenyér, már épp beleharapott, mikor a folyosóról hangokat hallott. A főnöke volt az, és egy másik valaki, valami ismeretlen hang. Fesztelenül, bizalmasan beszélgettek, megütötte a fülét a következő pár szó:
....-és a srácok itt szoktak egy szunyát nyomni, falatozni.... - és ekkor benyitottak.
Hirtelen elhallgattak, és rábámultak.
Mind a két arcfele tele volt kajával, meg sem tudott szólalni, mire a főnöke, hogy oldja a feszültséget:
...és hidegburkolni.
És ennél a szónál az idegenből váratlanul kirobbant a röhögés, ami átragadt a főnökre is.
Ő maga a döbbenettől először csak nézett, majd megértette a dolog csiklandós kétértelműségét, nagy nehezen lenyelte a falatot , majd belőle is felharsant az egészséges, mély röhögés. Percekig alig tértek magukhoz.
A zajra összegyűlő hideg- és melegburkolók nem értették, min röhög annyit a főnök, az az idegen szaki és kollégájuk, a hidegburkoló kezében a répával és a zsíroskenyérrel.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése