Kívánság
Elmélyülten figyelte a konyhaasztalon a csipkefüggöny árnyékát, miközben monoton hangon beszélt.
Legalább 10 centire mozdult el, mióta leültek, az pedig volt már vagy egy fél órája.
Az árnyékok kicsit megnyúltak, furcsa, mászásszerű mozgásba kezdtek, ahogy lágyan libegett a levegőben a habkönnyű függöny.
A különös mintázat megfigyelése egészen lekötötte.
El is hallgatott hirtelen.
A csönd furcsa volt. Szokatlan.
Az asztal másik oldaláról csak a papír zizegése hallatszott, meg valami ütemes fortyogásszerű hang.
Mindig ez volt. Már majdnem 50 éve.
Így ültek ebéd után. Ő csak beszélt és beszélt, a férje pedig az újság mögött lassanként elbóbiskolt.
Hogy gyűlölte ezeket a perceket, negyedórákat, félórákat.
Próbált ő mindent, igyekezett szórakoztató lenni a házasságuk elején, de a férje nem értékelte az erőfeszítéseit, inkább az újságja mögé menekült a beszélgetés elől.
Nem értette a reakcióját, bár az ismerkedésük alatt is feltűnt neki, hogy csak szótlanul szorongatja a kezét órákig.
Akkor már gondolhatta volna, hogy az ő cserfes természetéhez nem fog illeni az a csöndes, kicsit magának való fiú, de a szerelem elhomályosította a nyilvánvaló különbséget.
Hozzáment, jöttek a gyerekek szépen sorban, felnőttek, majd családot alapítottak és kirepültek, jó messzire, ketten két távoli földrészen laktak, hébe-hóba látták csak őket és ők maradtak magukban.
Akkor tűnt föl neki, hogy csak magának beszél ebéd után, mert a férje inkább elszundít az újság mögött.
Hihetetlenül magányosnak érezte magát. Házasságban, együtt, mégis magányosan.
Azt kívánta, bárcsak valami csoda történne, és megfordulna ez a helyzet.
Inkább ő olvasná az újságot és végre a férje beszélne hozzá. Aztán majd ő eldönti, válaszol-e rá vagy sem.
Csöndben figyelte az árnyékokat.
Jé, az ott olyan, minntha egy farkas lenne és pont felém néz.
Hirtelen éles fény vakította el.
Reflexből becsukta a szemét a világosság elől.
A fény csillapodott. Óvatosan kinyitotta.
Egy mezőn ült egy szép piros padon, a kezében előtte a férje újságja, így azt olvasta némán.
Valami rettenetes hangot hallott. Nyüszítés és elfojtott ordítás keveréke volt.
Soha nem hallott még csak hasonlót sem.
Leeresztette az újságot.
Előtte egy farkas állt és valamit érthetetlenül, állati módon nyüszített.
Pár percig figyelmesen nézte. Az állat nem jött közelebb, mintha valami lett volna közöttük.
Lassan, elégedetten felemelte az újságot, hogy ne lássa az állatot.
A kaján mosoly természetesen terült szét az arcán.
(A fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni:http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol):
Legalább 10 centire mozdult el, mióta leültek, az pedig volt már vagy egy fél órája.
Az árnyékok kicsit megnyúltak, furcsa, mászásszerű mozgásba kezdtek, ahogy lágyan libegett a levegőben a habkönnyű függöny.
A különös mintázat megfigyelése egészen lekötötte.
El is hallgatott hirtelen.
A csönd furcsa volt. Szokatlan.
Az asztal másik oldaláról csak a papír zizegése hallatszott, meg valami ütemes fortyogásszerű hang.
Mindig ez volt. Már majdnem 50 éve.
Így ültek ebéd után. Ő csak beszélt és beszélt, a férje pedig az újság mögött lassanként elbóbiskolt.
Hogy gyűlölte ezeket a perceket, negyedórákat, félórákat.
Próbált ő mindent, igyekezett szórakoztató lenni a házasságuk elején, de a férje nem értékelte az erőfeszítéseit, inkább az újságja mögé menekült a beszélgetés elől.
Nem értette a reakcióját, bár az ismerkedésük alatt is feltűnt neki, hogy csak szótlanul szorongatja a kezét órákig.
Akkor már gondolhatta volna, hogy az ő cserfes természetéhez nem fog illeni az a csöndes, kicsit magának való fiú, de a szerelem elhomályosította a nyilvánvaló különbséget.
Hozzáment, jöttek a gyerekek szépen sorban, felnőttek, majd családot alapítottak és kirepültek, jó messzire, ketten két távoli földrészen laktak, hébe-hóba látták csak őket és ők maradtak magukban.
Akkor tűnt föl neki, hogy csak magának beszél ebéd után, mert a férje inkább elszundít az újság mögött.
Hihetetlenül magányosnak érezte magát. Házasságban, együtt, mégis magányosan.
Azt kívánta, bárcsak valami csoda történne, és megfordulna ez a helyzet.
Inkább ő olvasná az újságot és végre a férje beszélne hozzá. Aztán majd ő eldönti, válaszol-e rá vagy sem.
Csöndben figyelte az árnyékokat.
Jé, az ott olyan, minntha egy farkas lenne és pont felém néz.
Hirtelen éles fény vakította el.
Reflexből becsukta a szemét a világosság elől.
A fény csillapodott. Óvatosan kinyitotta.
Egy mezőn ült egy szép piros padon, a kezében előtte a férje újságja, így azt olvasta némán.
Valami rettenetes hangot hallott. Nyüszítés és elfojtott ordítás keveréke volt.
Soha nem hallott még csak hasonlót sem.
Leeresztette az újságot.
Előtte egy farkas állt és valamit érthetetlenül, állati módon nyüszített.
Pár percig figyelmesen nézte. Az állat nem jött közelebb, mintha valami lett volna közöttük.
Lassan, elégedetten felemelte az újságot, hogy ne lássa az állatot.
A kaján mosoly természetesen terült szét az arcán.
(A fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni:http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol):
Megjegyzések
Megjegyzés küldése