Nem menekülhetsz...

2053. február 16-a van. 

A csípős téli szél bebújik a felhajtott kabátgallér mögé. Fázósan húzza összébb magán a kabátját, cipősarka kopog a betonon.

Megszaporázza a lépteit, siet,hogy elérje az utolsó éjszakai buszt. Várják otthon nagyon. Az imádott gyerekei, és a férje, Juan Carlos Riveira, a néhai Dög.

Megmelegszik a szíve  az emlékekre. Azok a régi téli éjszakák, ott a farmon, a kis kunyhóban. Szinte semmijük nem volt, de a szívük tele volt szenvedéllyel. Miranda megremeg az emlékekre, a forró éjszakák emlékére. 

Ki gondolta volna akkor, hogy olyan sok szenvedésen kell átmenniük, mire ide elérnek, ide, a nagyvárosba. 

És főleg Juan, hogyan lett az egykori félreértett kívülállóból, a Dögből az ő drága, gondoskodó férje. 

Ahogy elmereng ezen, és lelassítja lépteit, majdnem lekési az éjszakai buszt.

A sofőr türelmesen vár rá, míg felkászálódik a buszra. Siettében ügyetlen kézzel szórja szét az aprót, a sofőr segíti összeszedni őket. 

Ahogy keresgélik a szerteszét szóródott érméket, felcsúszik a mandzsettája, és kilátszik valami, amitől összeszorul a gyomra a félelemtől. 

Az a több évtizede nem látott rettegett tetovált jel a karján, az a semmivel össze nem téveszthető ábra, a Társaság szimbóluma, a Társaságé, akiknek a szemében az ő férje, a Dög még mindig egy elpusztítandó gyűlöletes ellenfél.

Mirandának összes lelkierejét össze kell szedni, hogy ne mutassa ki félelmét, nehogy elárulja, magát, magukat, az ő kis rejtőzködő családját.

Megértette.

A hajsza soha nem ért véget, a menekülés örökké folytatódik……