Borzongás

Ott voltak. Csak ültek. Csendben. Kicsit vészjóslón, de azért nyugodtan. Talán nézelődve.

Volt valami a  levegőben, ami azt sugallta, hogy valami nincs rendjén.

Csak úgy ülni. Semmit nem csinálni. Nézni. Bambán. Vagy csak én gondoltam úgy?

Nem hiszem.

Hiszen így nem lehet. Vagy talán igen?

Végsőkig túlfeszített agyam lázasan gondolkodott. Mi történhetett korábban, amíg nem voltam a szobában? Talán addig mozogtak? És mikor beléptem, előtte - hirtelen megsejtve, hogy bejövök – gyorsan rendeződtek szoborcsoporttá. Atyaúristen, félelemmel töltött el a tudat, hogy értik a dolgokat.

Mereven ültek. És csak néztek. Szemek nélkül, vakon. Fenyegetőn. 

Mint a kutyák harc előtt.

Egy csapat kóbor kutya. A konc szétcincálása előtt.

De most én vagyok a konc.

Éreztem, hogy a hátam közepét csiklandozza valami. Közben megcsapott valami savanykás, fémes szag. Megértettem, hogy ez a félelem szaga, a hátamon pedig a saját izzadságom csurog.

A feszültség szinte elviselhetetlen volt.

Nem bírtam tovább. Lassan odaléptem az asztalhoz.

Felvettem a kést, ami a tál mellett volt. És belevágtam az első almába, ami a kezem ügyébe esett.

Az édes lé az arcomba fröccsent. A feszültség oldódott. Megláttam végre, ami valójában ott volt előttem  - a tál gyümölcsöt.