A kicsi

Csöndben szuszogott mellette. Óvatosan mozdult, nehogy felébressze. 

Kicsusszant a takaró alól, belebújt a papucsába és vigyázva, nehogy felébredjen kiment a konyhába.

Megtámaszkodott az asztal szélén és kiropogtatta elgémberedett tagjait. Szokatlan volt neki ez a mozdulatlan póz az ágyban így órákig. De nem akarta felébreszteni, mert végre elaludt. Sok volt ez a nap neki: az a sok történés, szokatlan ízek, élmények, szagok. Fel kellett volna készíteni őt erre, hogy ez lesz, ilyen sűrű és élménydús.

De hát hogyan is tudta volna felkészíteni rá? Neki kellett megélni ezt sok dolgot.

Elmosolyodott, mikor arra gondolt, ahogy óvatosan kikukkantott reggel az ajtón, és hitetlenkedve nézett rá: hát tényleg elmegyünk? És ma lesz az a nap?

A kicsi. Mert hát olyan kicsike volt még mindig, alig nőtt is a földből.

Még csak most született. Alig pár hónapja. És már szinte önállóan közlekedik, farkát vidáman csóválva.

Az ő kis kutyája, a hőn szeretett, régóta várt kis kedvenc, Mazsola, a kis tarka bundás foxi.