Kétballáb

Páros lábbal ugrált a járdán a házuk előtt. Ide, oda, balra, meg jobbra.
Néha óvatosan felnézett az ablakukra, látja-e, az anyja.
Csak a függöny libbenését látta, megnyugodva gondolta, mégsem annyira kőszívű az ő anyja. Mégis csak érdekli, hogy mit csinál.

Direkt nem a szomszéd utcában ugrált. Az nem lett volna ilyen látványos.
A szomszéd néni mondta is neki, hogy miért megy el tőlük, mikor otthon is játszhatna.

Letörölte a szája sarkából kicsorduló nyálat. Szívott egy nagyot az orrán.
Egy nő ment el szorosan mellette, súrolták egymást a karjukkal.
A nő meglepve nézett rá, és mikor meglátta azt az összetéveszthetetlen szemet, undorodva elhúzódott. Lenézett a kezére, a tömpe ujjaira, aztán a lábára, majd a járdára gyerekesen felrajzolt ugróiskolára és hirtelen kiszakadt belőle:

- Kétballáb! - majd sietve, kabátját összehúzva belevegyült a sarkon túli tömegbe.

Pisti, a Down-kóros csodálkozva, kerek szemekkel, bambán nézett utána, majd megvonva vállát lassan beballagott a házba. Már várta otthon az anyja.