Hetvenkedő

Sziszegve masszírozta sajgó lábszárát.

- Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy ennyit táncoltam, azt hiszem, még mindig húszéves vagyok....dohogott magában.

Ahogy masszírozás közben alábbhagyott a lüktető fájdalom, elmerengett.

Micsoda fiatalsága volt!

Hosszú, göndör barna haja csak úgy lobogott a friss tavaszi szélben, ahogy szaladt a szerelme felé, az meg felkapta és forgott-pörgött vele.

Kiscsikó, így becézte, ahogy összebújtak és pusmogtak.

Ő is imádta azt a fiatal fiút, aki nyurga, sovány, de izmos volt.

Mennyit szaladtak ők, végig a folyóparton, le a töltésről, majd tovább az ártéren, míg elérték a rejtekhelyüket.

Ott aztán hanyatt vágták magukat a magas fűben és csak nézték és nézték a vonuló bárányfelhőket hosszú, hosszú időn át.

Hogy szerette azokat a boldog órákat.

Aztán férjhez ment hozzá, jöttek a gyerekek, már nem volt idejük az álmodozásra, ment a robot vég nélkül.

Bírta erővel, megmaradt a gyorsasága.

Hetvenkedett a gyerekei előtt, hogy milyen gyorsan tud futni, alig győzték kis lábukkal a sebességet, mikor versenyt futottak.

Felnőttek a kicsik, neki egyre rövidebb lett a haja, ősz szálak csíkozták, de még mindig ruganyosan lépdelt, igaz, már megfontolva, türelemmel.

Már az első kisunokája is megszületett, mikor egy reggel megszédült. Nem értette mi lehet ez, de a második ilyen után, ami a buszról leszállás közben érte - majdnem aláesett, egy utastársa rántotta vissza, már komolyabban vette a jeleket. Elment az orvoshoz, az megnézte, és kábán hallgatta a verdiktet:

Cukorbetegség, inzulin is kell sürgősen.

Nem is emlékszik hogy ment haza.

Bekövetkezett, amitől a legjobban félt, Apja és nagyapja is ebben szenvedett, de ő azt hitte, majd csak megússza.

Hát nem úszta meg. Őt is elérte ez a baj.

Jöttek -mentek az évek, az inzulint megszokta de meg nem szerette sose.

Szitává szurkálta az ujját a folytonos vérvétellel.

És csak hízott és hízott vég nélkül.

Egyre nehezebben mozgott, már alig emlékezett a régi, nagy, boldog futásokra.

Botra szorult végül.

De ő csakazértis dacolt vele, nordic walkingos botot vett és vígan rótta a várost, és csak nevetett a járókelőkre, ahogy jól megnézték maguknak ezt a különös városi túrázót.

Hetvenkedett, hogy ő így is mozog, igenis megy és halad, és nem adja fel.

Csak ezt a táncot ne vállalta volna be, de hát egyszer hetvenéves az ember, és azok a régi, drága barátok úgy hívták, hogy jöjjön, neki és érte rendezik a szülinapi bulit.

És persze ment és táncolt, ahogy bírta, mint fiatal csikókorában.

Élvezte, ahogy pörgött-forgott, kézről kézre adták, megforgatták, repült a haja, az a göndör ősz haj.

Most meg sajog mindene, alig tud lábra állni.

De megérte a hetvenkedés.

Csodás élmény volt, örökre emlékezni fog rá.

70 éves vagyok. Hát megértem...gondolta elégedetten.

Észre sem vette, hogy az a régi mosolya a füléig húzódott.


Szeretettel ajánlom egy ma 70 éves csodálatos kolléganőmnek!

Éljen még sokáig!