Aranyember

Megcsörrent valami.
Bólintottam és leültem.

A levegőbe.

Végre megpihenhettem. A korábbi csörrenés legalább két perce volt, ahogy számolgattam magamban, már nagyon elgémberedtem a korábbi pózban. Épp időben jött. Úgy a nap is a szemembe sütött, pedig egész délelőtt zuhogott az eső, épp azelőtt állt el, és kisütött a nap.
Még az is lehet, hogy szivárvány volt utána kint. De jó is lett volna látni!

De ide az már nem látszik le, túl mélyen vagyok.
A hátamhoz tapad a merev kabátom, belül gumis, hogy jó tartása legyen, de emiatt nagyon izzadok, attól pedig fázom. A remegést, azt nem szabad látniuk rajtam. Akkor nem lennék hiteles. Még jó hogy a zöld napszemüvegemet vettem fel, legalább nem látszanak a karikák a szemem alattt.
Alig aludtam az éjszaka, folyton felébredtem a kicsi sírására. Aztán azon gondolkodtam sokat, hogy hova mehetnék még el dolgozni. Ez a mostani már kezd kimeríteni, az emberek már nem csodálkoznak el rajtam olyan gyakran.

Nagyon fázom. Igaz, itt lent mindig huzat van.
Nyáron persze jól jön, még ha meleg levegő is jön föl, de most, télen nem esik jól.
Vehettem volna valami pamuttrikót a kabátom alá, attól még jól állt volna rajtam.

Egy kisfiú áll pont előttem, balra hátra tőle egy csapat röhögő tinifiú.
Azokat nem szeretem, próbálnak idegesíteni, egyszer az egyik még egy fél majonézes szendvicset is hozzám vágott. Úgy kellett megőrizni a hidegvéremet, nehogy megmozduljak. Persze nagyon ciki volt, mikor a majonéz széles csíkot húzott a sminkembe, éreztem, ahogy csigalassúsággal csurog le a ruhámra az egész kulimász. Az emberek meg röhögtek rajtam. Nagyon szégyenletes dolog volt. Sose felejtem el. Azóta kínosan ügyelek rá, hogy még csak véletlenül se váltsak ki valami hasonló reakciót, inkább megmozdulok nekik, de a sminkemnek tökéletesnek kell lenni.

Így is nehéz kibírni alatta a bőrömnek napi 6-8 órát. Egy egész műszak, úgy bizony.
Utána még órákig súrolom speciális sminklemosóval, de az évek megtették a hatásukat, a bőröm alatta olyan, mint a smirgli ...és szürke a levegőtlenségtől.

Megszenvedem ezt a munkát, de hát szeretem és különben is én találtam ki ezt a dolgot.

Megint csörrent valamit. Végre.
Alig észrevehetően meghajlok, aztán pózt váltok.
Most jó lesz ez a bicikliző-póz, azt szeretik nagyon az ilyen japán lányok.
Kattintgatják a fényképezőgépüket, vihorásznak és fejhangon visítanak.
Aranyosak, de kicsit idegesítők.

Megfájdult a fejem és még a szám is kiszáradt.
Nem lehet innom, csak műszak után, az meg még jóval odébb van, úgy 6 óra felé.
Az esti tumultusban már nincs sok esély pénzt keresni, akkor én is hazamehetek végre a kisfiamhoz, meg az én kis drágámhoz. Annyira szeretném megsimogatni a domborodó pocakját.

Hú, majdnem elmosolyodtam a gondolatra. Erővel megfegyelmezem a vonásaimat, nem lehet, hogy lássák, élő vagyok.
Persze úgyis tudják, de mégis mindenki csodálkozik, hogy tudok ilyen mozdulatlan lenni,, mint egy szobor.
Csak gyakorlás és önfegyelem kérdése az egész. Meg persze a jó kondició és egyensúlyérzék.
Ezt tanultam az artistaképzőben. Azért kár, hogy nem végeztem el a bohóc-szakot.
Bár lehet, hogy azzal sem lennék sokkal előrébb, és még vándorolnánk a világban, mint a kivert kutyák.
Itt legalább egyhelyben vagyunk, a gyerekeknek is jobb.

Elbújt megint a nap. De kár, legalább az sütne, kicsit a hangulatom is más lenne.

Hangos csörrenés megint.
Lazán biccentek az üzletember felé, aki a pénzt a kalapomba dobta. Az rám mosolyog, a mosolya elkínzott.
Meglepődöm.
Új pózt veszek fel, kinyújtózom, mintha egy kismadarat vennék le egy faágról.
Jó ez a nyújtózás.
Az üzletember elnyíló szájjal figyeli, mit csinálok.
Magamban jót mulatok rajta.
Üzletember, pénzeszsák...ízlelgetem a szavakat.
Jobban megnézem magamnak. Ziláltnak tűnik, hajszoltnak. Nem is pénzeszsák.

Aranyember....persze, hogy az. Felismerte magát bennem.

Hát, tartsunk össze itt az aluljáróban, mi ketten, ha már idáig süllyedtünk.
Az üzletember, és én a pantomimes, az aranyember.