Felhőjáték

Imádták a játékot mind.

Folyton versenyeztek ki tudja a leggyorsabban a legbonyolultabb alakzatot meglátni. A többiek pedig egymást túllicitálva kiabálták be a megoldást. Nem volt ez igazi verseny, mert nem volt tétje, de azért jó móka volt.

Volt, hogy valami nagyon egyszerűt láttak benne, mondjuk egy hegyet, egy kutyát, vagy bárányt.

Persze, az volt a legegyszerűbb, gúnyosan nevettek azon, aki nagy hévvel kipirosodott arccal bekiabálta, hogy bárány. Hát, nem volt több fantáziája. …gondolták magukban. Persze néha elszégyellték magukat, hiszen nem volt könnyű azokba a folyton változó alakzatokba beleképzelni  állatokat, tárgyakat, helyzeteket. El kellett kapni a pillanatot.

Ott feküdtek összevissza a magas, zöld fűben az  illatos mezei virágok között és nézték a felhőket.

Felhőtlen nyugalom, békés idill volt ez.

Ők, a testvérek, és unokatestvérek, mind egy halomban. Az isteni ebéd után, nyáridőn.

Soha nem tudták megunni ezt a játékot, valami családi szertartássá vált közöttük. Olyan titkos kis esemény volt ez köztük, amiben a felnőttek nem vehettek részt. Azok annyira fantáziátlanok voltak. Ők pedig élvezték a saját fantáziájukat, és a többiekét.

Egyikőjük, egy szeplős, vöröshajú már nagyon régen nem kiabált be semmit, most váratlanul  felkiáltott:

 – A Titanicból, igen, az ott Rose elöl és a barátja mögötte.

Mind felkapták a fejüket.

Ott úszott el felettük a szomorú sorsú szerelmespár egy felhő képében, a szemükkel ámulva követték, amíg szét nem foszlott a látomás a szemük láttára.

A fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni:http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/147-kreativ-iras-kep-alapjan-13)