Jófejek

Óvatosan lépkedett a köveken. Az út egyre csak emelkedett, felfelé vezetett.
El sem tudta képzelni, hova megy. Csak a kíváncsiság és a kitartás hajtotta.
Ha már elindult, nem akart visszafordulni. Elege volt a völgyből.
Végleg.

Az egész életét ott töltötte, csak nagyritkán látott fényt, amikor a napnak úgy tartotta kedve és belevilágított a völgybe, aztán megrettenve a sötétségtől sietve átbucskázott a hegygerincen.
Ekkor a völgyre megint sötétség borult.

Felnézett. A felhők egészen a talaj közelében gomolyogtak, így nem látta pontosan, merre kell menni. Konokul leszegte a fejét, hogy el ne vétse az utat.
Ment, csak ment, monoton módon rakta a lábát egyiket a másik után.
Nem érzett különösebb fáradságot, de izgalmat sem.

Elhatározta, hogy addig megy, amíg a hegycsúcsra nem ér.
Tudta, hogy el fogja érni valamikor, csak azt nem gondolta, hogy ez az út ilyen hosszú lesz, és olyan kacskaringós és nehéz. Mert nehéz volt az út kétségtelenül, tele alattomos sziklákkal, amik meginogtak, mikor rájuk lépett. Néha a lélekjelenléte és a jó kondíciója mentette meg attól, hogy kitörje a lábát.
A legutóbbi bizonytalan lépés után kicsit visszavett a tempóból, nagy lihegések közepette nyugodott meg csak. Szünetet is tartott, sőt egy kőre is leült, hogy visszanyerje a nyugalmát.

Nem érzett éhséget, de szomjúságot sem. Hajtotta a vágy, hogy végre a hegycsúcsra érjen.
Talán pár órája ment csak, vagy fél napja, nem is figyelt az időre.
Olyan félhomályos volt azon az úton minden.
Mintha csak a következő lépést kellett volna látnia, bárhogy meresztgette a szemét,  nem látott távolabb annál az egyetlen lépésnél.
Sőt, mintha kicsit sötétedett is volna, úgy vette észre az utóbbi pár lépésnél.
Az a gomolygő felhő kezdett sötétedni.

Meglepődött nagyon.Megállt. Felemelte a fejét.

A felhő ritkulni kezdett. Egy pár perc alatt teljesen eloszlott.
Valami hatalmas fehér fényt látott, be kellett csukni a szemét, annyira elvakította.

A fény kicsit csitult, ezért óvatosan kinyitotta a szemét.

Egy csodálatosan szép hófehér ajtó előtt állt, a tetején két fehér figurával. Félig látszottak csak, derekuktól lefelé belevesztek az ajtóba. Karba tett kézzel pont őt nézték, mint két szellem, vagy inkább valami dzsinn. Nem is, két nő volt az.
Nem tudott semmi érzelmet kiolvasni az arcukból. Csak nézték, vagy szemlélték egykedvűen, talán kicsit unottan.
Kényelmetlenül érezte magát, egyik lábáról a másikra állt.

Az a fehér ajtó elállta az utat, nem tudott tőle tovább menni.
Nem értette, mi ez az egész.
Balra, majd jobbra nézett, hátha meg tudja kerülni az ajtót.
De az ajtó két oldala ködbe veszett, mintha semmi más nem lett volna ott, csak az a veszett fehér ajtó.

Nagyokat nyelt, a vére hangosan surrogott, hallotta a saját szívdobbánát.
Hihetetlenül idegesítő volt ez az egész.

Közelebb lépett az ajtóhoz. Nem volt rajta kilincs.
Megsimította a felületét. Hűvös volt az ajtó és sima, semmi egyenetlenséget nem érzett rajta a kezével.

Felnézett a figurákra. Mintha gúnyosan elmosolyodtak volna és szorosabbra fonták volna a kezüket.
Az idegessége méregbe csapott át.

Ökölbe szorította a kezét és rácsapott az ajtóra.
Az mélyen kongott egyet, majd sokáig visszhangzott, de meg sem mozdult. Mintha valami hatalmas terem lenne mögötte.

Kicsit megilletődve hátrébb lépett. Tördelni kezdte a kezét.
A tenyere síkos volt az izzadságtól. Beletörölte a ruhájába.

Most itt áll ez előtt az átkozott ajtó előtt, ami elzárja a hegycsúcsra vezető útját.
Fent ezek a fehérkék meg csak gunyorosan nézik karba tett kézzel, ahogy megpróbálja kitalálni az ajtó nyitját.

Hátrébb lépett pár lépést. Keresett egy nagy követ az út szélén és leült.
Kifújta magát. Az arcát a kezébe temette.
Nem lehet, hogy ez a rohadt ajtó csak úgy megakadályozza a továbbhaladásomat, nem lehet - mantrázta magában percekig.
Ki fogom találni, hogy nyissam ki, ha addig élek is! - tökélte el magát újólag.

Ahogy ott ült magába roskadva egy kósza ötlete támadt. Felemelte a fejét.
Halkan kérlelni kezdte a fehérkéket, ugyan nyitnák ki neki az ajtót.
Párszor elmondta a gyámoltalan kérést, majd lopva felnézett a figurákra.
Azok szenvtelenül néztek le rá, meg se moccant az ajtó.

Elszontyolodott a kudarctól.
Összegörnyedt.
Behunyta a szemét, hátha valami jobb ötlete támad. Nem akarta feladni a csúcs meghódítását.
El kell jutni a csúcsra mindenáron.

Váratlanul egy újabb ötlete támadt.
Annyira furcsa és szokatlan, hogy akaratlanul is felnevetett magában.
Megfordult és lázasan keresni kezdett nagyobb köveket. Szuszogva hordta őket az ajtó elé, egyiket a másik után.
Már jó halmot összegyűjtött.
Felmérte a terepet és elkezdte őket egymásra pakolni.
A kőhalom nőtt, egyre csak nőtt, már egészen a fehérkékig ért.
Óvatosan felmászott rájuk, vigyázva, nehogy leessék.
Mikor a két fehérke közé felért, nagyot sóhajtott, majd felemelte  mind a két kezét.
A figurák csak néztek maguk elé kifejezéstelenül.

Ekkor óvatosan, nehogy leguruljon a kőhalomról, egyszerre finoman megsimította mind a két figura fejét, majd a karba font kezüket. Közben halkan suttogott maga elé valamit, szinte csak egy sóhajtás volt az, nem is beszéd.

És ekkor valami váratlan dolog történt.
A fehérkék felemelték a fejüket, elmosolyodtak, majd leeresztették mind a két kezüket.
Az ajtó kitárult.
De már nem látta meg, mi volt mögötte.

A feje keményen koppant az asztalon.
Erre felébredt.

Kábán nézett a monitorra. Hirtelen azt sem tudta, hol van.

A földről felvette a szemüvegét, ami leesett a földre.
Reszkető kézzel tuszkolta az orrára.
Döbbenten meredt a monitorra.

Egy szó villogott a közepén: jófejek.

Csak így, magában állt.
Csak nézte, nem értette, mit jelent.
Azt sem tudta, hogy került ez oda.
Bambán bámulta azt a szót. Aztán leesett neki, és nagyot nevetett.

Tudta, mit jelent ez az álom.
A fehérkék üzentek neki.

Megkönnyebbülve állt fel, a tagjait kiropogtatta.
Lassan itta meg a pohár tejet, ami már kihűlt az asztalán.
Kinézett az ablakon.
A szemközti hegy csúcsa ködbe veszett.