Szégyen

Már nem is számolta, hányadik betege volt aznap a rendelőben. Kimerült volt és ingerült.
Kialvatlanul ment megint dolgozni, a kánikula napok óta tombolt, a délután menetrendszerűen megjelenő zivatar miatti fojtó levegő csak még nehezebbé tette az napokat és főleg az éjszakákat.
Álmatlanul forgolódott éjszakánként, a nehéz elalvás után felületesen aludt, többször fel-felriadva. Csatakos lett az ágyneműje az izzadságtól és átkozta magát, hogy miért nem szereltetett be légkondit a szobájába. Mindig későn kapcsolt, csak nyár végén, mikor a kánikula megérkezett, akkor meg már nem akarta a beszereléssel járó hercehurcát. Aztán mindig megbánta.

A rendelő homályos ablakán keresztül is lehetett érezni a lüktető hőséget, a perzselő nyári nap remegését.
Fáradtan hunyta le a szemét. Aludni akart napokig, mit napokig: hetekig csak aludni, álomtalanul, mégis pihentetőn. Végre egy nyugodt, hűvös szobában, nem csatakosan, gyűrötten ébredni, hanem kipihenten. Már csak erre vágyott. Meg egy jó hideg zuhanyra. És egy nagy pohár sörre, mert szomjas volt az állandó beszédtől. Látta is, ahogy a gyöngyözően hideg poháron lustán csurog le a sör csodás, fehér habja. Önkéntelenül nyelt egy nagyot, kiszáradt torka fájdalmasan megfeszült.

Álmodozásából a telefon csörgése riasztotta. Megjött a következő betege.
Megpróbálta összeszedni magát. Megmasszírozta a halántékát, ahol egy ér fájdalmasan lüktetett.
A fejfájás alattomosan kúszott kifelé, a tarkója felé. Tudta, ez nem jelent jót, megint órákig szenvedni fog tőle, mert gyógyszert azt nem szedett. Inkább szenvedett, de gyógyszert nem, sosem, vallotta. Nemhiába dolgozott egy évtizedet a gyógyszeriparban, ez megmaradt belőle végső tanulságul.

Fontoskodva kicsörtetett a következő betegéért. Ahogy meglátta, érezte, valami  baj lesz. De még nem tudta mi pontosan, csak valami iszonyatos ellenszenvet érzett.
Egy férfi volt az, egy fiatal, szinte tenyérbemászón jóképű menedzser, a szokásos egyenruhában: sötétszürke, hajszálvékony nyári, gyapjúszövet öltöny, világoskék ing és tisztaselyem, aprómintás nyakkendő. A cipőjét már meg sem nézte, tudta, vékony bőrtalp, rámánvarrott, kézzel készült puha fekete borjúboksz cipő van rajta. Mint mindig. A gyomra fájdalmasan összehúzódott, az undor és megvetés keserűn kúszott fel a torkába. Soha nem tudta elfelejteni azokat a szenvedéssel és megaláztatással teli éveket a gyógyszeriparban. Soha nem volt azóta rajta önként kosztüm, annyira gyűlölte azt.

Már megint egy fontoskodó irodakukac. Azt hiszi meg tud majd etetni engem is a bajaival, mint az ügyfeleit az ellenállhatatlan ajánlatával. Meg a lefegyverző ártatlan kék tekintetével. Mert tudja magáról, hogy milyen észvesztően jóképű.
Hogy gyűlölőm ezeket a pojácákat...gondolta magában elkínzottan.

Hát nem...ma nem. Torkig vagyok velük.

Bementek a rendelőbe, látszólag gondtalanul beszélgetve, ismerkedve.
A fájdalom kezdte elborítani a tarkóját és ütemesen dobolt a fejében.
Nehezére esett koncentrálni, de az évek hosszú rutinja dolgozott benne, udvariasan társalgott, igyekezett megtudni minden fontosat  a betegéről.Még mosolyogni is sikerült, igaz, kicsit feszesre sikeredett, de a betege nem vette észre a kényszeredettséget. Vagy legalábbis jól titkolta.

A szokásos derékfájás. Menedzserbetegség. A szívinfarktus és impotencia mellett...gondolta rezignáltan. Ez is biztos hajtja magát, hogy még több státusztárgyat megvehessen és felvághasson a plázacica barátnője előtt. Mert tutira az van ennek is, valami szőke, kikent-kifent cicababa, aki gátlástalanul csalja, míg ez csak halálra nem hajtja magát. Aztán undorodva átlép rajta. Ez meg nem látja mi megy a háttérben, inkább belehal.
Biztosan gyereke sincs, mert nem illik bele még a képbe, nem jutott el odáig, csak a csillogás, meg a villogás van.

Milyen furcsa a kék szeme -  merengett el egy pillanatra beszélgetés közben, mintha valami más baja is lenne, nem csak a dereka. Mi baja lehet ennek az embernek, mikor mindene megvan, fiatal, jóképű, gazdag, sikeres? Önkéntelenül összeráncolta a homlokát, úgy figyelt. A férfi megállt a mondat közepén, mert érzékelte a pillanatnyi hangulatváltozást, majd folytatta a mondatot, mintha mi sem történt volna. A hangja mintha kicsit elmélyült volna, de lehet, hogy csak valami érzékcsalódás...gondolta magában.

Próbálta elnyomni magában azt az érzést, amit mindig érzett egy ilyen tökéletes ember jelenlétében, azt, hogy ő távolról sem olyan tökéletes, hanem kevesebb és rosszabb. Igen, rosszabb. Lehet, hogy azért, mert mindig azt éreztették vele, mikor ő is ilyen munkát végzett, hogy soha nem lehet elég jó.  De talán jó volt, csak nekik nem volt jó. Hiába igyekezett, hiába volt sikeres. Önmaga előtt nem volt az. Más volt, nagyon más. Hát ezért ment el onnan. Azok az élmények örökre belevésődtek. És mindig előjöttek. Soha nem tudta őket elfelejteni.

Megkérte a beteget, hogy vetkőzzék le. Ahogy a beteg eltűnt a vetkőzőben, sóhajtott egy nagyot.
A dübörgés a fejében egyre erősödött. Ivott egy pohár vizet, hátha jobban lesz. Nem lett.

Alaposan,  a szokásos gondossággal megvizsgálta a beteget.  Futva nyugtázta, hogy izmos, kisportolt a betege, a hasa kockás volt, szép barna, hibátlan a bőre.  Mégis meglepődött rajta, milyen szokatlanul feszes az izomzata. A stressz miatt van, nyugtázta magában. Nem lazíthat, minden perc számít neki, különben szívfájdalom nélkül kirúgják. Micsoda farizeus világ, a csillagokba emelik, vagy a mélybe taszíthatják egy pillanat múlva. Nem csoda, hogy ennyi panasza van.
Végeztek, visszaült a helyére, míg a betege öltözködött.

Gépiesen írt a számítógépbe. Anamnézis, fizikális vizsgálat. Terápiás javaslatok, a szokásos. Minden nap ez van, többször, évente sok százszor. Futószalag. Esetek. Sorsok. A gondolatai közben szabadon kalandoztak.

A betege felöltözve visszaült a helyére. Szórakozottan rápillantott. Látta rajta, hogy fél. Nagyon fél. Mindig meglepődött ezen, hogy egy ilyen magabiztos menedzser mitől félhet. Nem értette.

Elgondolkodva nézte. A férfi azt hitte, rajta gondolkodik. A panaszain, a betegségén. Kórismén. Pedig gyorsan lezavarta magában a szokásos algoritmust, jól bejáratott csekklistája volt. Gyorsan pipálgatta magában a belső monológja alatt a tételeket, míg az egyiknél megakadt.
A további vizsgálatok tételnél járt. Igen, szükség volt még egy vizsgálatra a kórkép tisztázására.
Igen, MR kell ide, döntötte el gyorsan.
- Mikor ér rá? -hangzott a kérdés.

A dübörgés a fejében egyre csak erősödött. Alig hallotta meg a választ.
Nem, a jövő héten nem ér rá....jutott el végre hozzá.

Persze, megint valami idióta míting valahol Nyugat-Európában, Párizsban vagy Barcelonában,  a cég központjában, jó messze, napokig távol. Egész napos, éjszakába nyúló végtelen, értelmetlen tárgyalások hasonló fontoskodó, vetélkedő majmokkal, majd ájult italozásokba fulladó vacsorák. Grimaszolt egy picit, alig észrevehetőt, lenézőn, de azonnal helyrerángatta a vonásait, talán nem vette észre a férfi.

 - A kisfiamat viszem kezelésre. Tudja, beteg, autista. Egyedül nevelem.

Súlyosan koppantak a szavak. Nyomot hagytak a térben.
Döbbent, zavart csend. A férfi csendesen, ártatlanul nézett rá a kék szemével. Várta a további kérdést.

A fejében a dübörgés szinte elviselhetetlenné vált.
Kinyitotta a száját, mondani akart valamit. Nem jött ki hang rajta. Becsukta hát.
Csak nézte ezt az embert, szótlanul nézte. Pillanatokig. Kiesett a ritmusból. Nézte ezt a kékszemű, jóképű fiatal férfit ebben a jól szabott finom zakójában, a kézzel varrott bőrcipőjében. Látta, hogy összegörnyedt ültében és csak nézi és nézi őt szótlanul.

Elvörösödött. Makogott valamit, hogy jó lesz akkor a rákövetkező héten, igyekszik elintézni.

Kezet fogtak. A férfi keze nyirkos és meleg volt.
Szótlanul távozott a beteg.
Ahogy  a beteg becsukta az ajtót maga mögött, lerogyott a székre, és az arcát a  kezébe temette.
Rázta a fejét ide-oda, hátha a kegyetlen dübörgés kimegy belőle.
És szégyellte magát, de nagyon.