Százas

Őrülten sütött a nap, pedig még csak délelőtt 11 felé járt.

Kábán hunyorgott fel az égre, azt kémlelte, mikor jön már végre egy nyomorult felhő.

De sehol nem látott egy nyamvadt bárányfelhőt sem, pedig máskor tele volt velük az ég.

A farzsebében kutatott valami érme után, de semmi nem volt benne.

Fenébe, már megint nem tudok bemenni ebbe a rohadt boltba, soha nem képesek aprót váltani,, mindig fanyalognak és nyavalyognak, hogy nem lehet. Mért nem lehet?...képtelen vagyok felfogni. 

Ahelyett, hogy örülnének a vevőnek. Ezek nem értenek az üzlethez. És nem is fognak...tette még hozzá magában a dohogása végén.

Idegesen kotorászott a táskájában. Végre az aljában megcsörrent valami. Na végre.

Kivette. 

Egy százas volt az.

Megkönnyebbülve ment a bevásárlókocsikhoz. Gyorsan belökte a százast és már tolta is szélsebesen a boltba.

Mit is kell venni, na lássuk csak. Hétvégén jönnek végre megint a kis lurkók, az egyiknek most lesz a szülinapja, az ötödik. A kis édes...egészen ellágyult a gondolatra. Elmosolyodott magában.

Megállt.

Durva lökés riasztotta fel. Majd egy öblös hang harsant fel éppen mögötte.

- Nem százas maga, hogy itt áll meg pont a bolt közepén! Menjen már innen, nem lehet a rohadt kocsijától tovább menni! - harsant egy ingerült hang. 

Idegesen megfordult. Egy nagy böhöm ember állt mögötte, vörös fejjel kiabált és tolta, csak tolta a lábára a bevásárlókocsiját.

- Jól van na, nem tud várni? Megyek már, nem kell itt letaposni az embert! - méltatlankodott és félre állt az útból. A vörösfejű elégedetten, széles vigyorral hajtott tovább.

Szóval hol is tartottam? Ja igen, a szülinap. Na, akkor kéne valami ajándék is a gyereknek. 

Meg torta. A csokitorta a kedvence. Bár az anyja biztosan megsüti neki, mindig nagyon igyekszik, és iszonyú jól süt, nálam már nem fog tudni enni ilyet. Azért mégis csak veszek egyet neki.

Most már célra tartva tolta a boltban a kocsit. Bepakolta a tortát. Aztán még vett egy pár virslit ebédre magának, meg mustárt, magosat, mert azt szerette. Ez az egyetlen kedvence maradt még a középiskolás éveiből. Mindig mustáros kenyeret ettek, mert  a kolbászzsírra nem telt. Csak most már  a magos lett a nagy favorit. Más heppje nem is volt. Megevett ő mindent, főleg mióta nem főzött rá senki. 

Ide-oda cikázott a szeme, mit vehetne ajándékot a kicsinek, de nem látott semmi érdekeset. 

Amúgyis ritkán találkozott a gyerekeivel, havonta egyszer, már alig tudta követni, melyik a kedvenc mesehősük és mit kedvelnek. Bár hirtelen derengett neki valami mérges madaras dolog...de nem, talán mégsem az..hessegette el magától.

Csüggedten fizetett a pénztárnál, kapkodva elrakta a visszajárót, majd kitolta a kocsit a boltból.

Már majdnem a kocsijánál volt, amikor egy torzonborz figura lépett ki az árnyékból, a fal mellől.

Észre sem vette eddig. Megállt és a férfira nézett. Az ember középkorú lehetett, görnyedten állt és csak nézett rá szótlanul, kicsit alulról. A szeme valami hihetetlen vizeskék volt.

- Mit akar? - kérdezte feszülten a figurától.

Az nem szólt semmit, csak felemelte a karját és a kocsira mutatott.

- Ja...a százast? - kérdezte, vagy inkább csak megállapította kicsit megkönnyebbülve. - Mindjárt kipakolok, aztán viheti! - mondta megenyhülve a férfinak. Az engedelmesen, tisztes távolból követte a kocsijáig. Görnyedten állt, nem közelített hozzá, amíg ki nem pakolt a kocsiból. Aztán óvatosan eltolta a bevásárlókocsit egy halk köszönetet rebegve.

Beindította a kocsit és bekapcsolta a biztonsági övet.

Elgondolkodva nézett a koldus után. A szeme lassan megtelt könnyel.

A mai bejegyzésem a 100.  Köszönöm Nektek, kedves olvasóim, hogy olvassátok az írásaimat!