Mai történetek, modern mesék

Őrülten sütött a nap, pedig még csak délelőtt 11 felé járt. Kábán hunyorgott fel az égre, azt kémlelte, mikor jön már végre egy nyomorult felhő. De sehol nem látott egy nyamvadt bárányfelhőt sem, pedig máskor tele volt velük az ég. A farzsebében kutatott valami érme után, de semmi nem volt benne. Fenébe, már megint nem tudok bemenni ebbe a rohadt boltba, soha nem képesek aprót váltani,, mindig fanyalognak és nyavalyognak, hogy nem lehet. Mért nem lehet?...képtelen vagyok felfogni.  Ahelyett, hogy örülnének a vevőnek. Ezek nem értenek az üzlethez. És nem is fognak...tette még hozzá magában a dohogása végén. Idegesen kotorászott a táskájában. Végre az aljában megcsörrent valami. Na végre. Kivette.  Egy százas volt az. Megkönnyebbülve ment a bevásárlókocsikhoz. Gyorsan belökte a százast és már tolta is szélsebesen a boltba. Mit is kell venni, na lássuk csak. Hétvégén jönnek végre megint a kis lurkók, az egyiknek most lesz a szülinapja, az ötödik. A kis édes...

Már a halk zongoraszó sem hallatszott el a füléig. Elbűvölten nézte a kis csúszómászót percek óta. Fáradhatatlan volt.  Nézte a csodaszép ünnepi sanzsan ruháját, azt a zöldesbe játszó bordót, amin meg-megcsillant a csillár sziporkázó fénye, ahogy gyorsan ide-oda cikázott a márványon. Hátul a mohazöld masni óriási szárnyhoz hasonlított. Szitakötőhöz, igen, ahhoz. A meztelen lábacskák össze-vissza kalimpáltak, nagyon vicces látvány volt. Néha megpihent a mászásban, ekkor óvatosan letottyant a fenekére és kíváncsian nézett fel a csillárra. Tátott szájjal, elkerekedő szemmel csodálta a szivárványszínű fényeket, aztán a virágokra siklott a tekintete. Ha lehet, még jobban meglepődött. Ő is odanézett, ahova a kis csúszómászó. Neki is elkerekedett a szeme a látványtól.  A rózsaszín minden árnyalatában pompáztak a szirmok, a fáradt, sárgásrózsaszíntől, a púderrózsaszínen keresztül a klasszikus babarózsaszínig, volt abban minden, még lilaszélű is. Csodálatos látványt nyúj...

 - Csönd legyen végre, ne csiviteljetek már folyton! - szólt rá a fiatalokra a Főnök. Hirtelen csend lett, minden sutyorgás és mozgolódás megszűnt. Mindannyian megmerevedtek a fekete ruhájukban és a fehér mellényükben. Megszeppenve nézték a Főnököt. Pisszenés sem hallatszott. - Na, végre, legalább a saját hangomat hallom! - mondta szemrehányóan a vezetőjük. Végignézett a csapaton. A fegyelmezetlenkedő fiatalokon, a felhevült vörös homlokukon, majd lassan az idősekre vándorolt a tekintete. Megindultan nézte a ruhájuk szélét, néhányuknál már kifehéredett, szinte szétfoszlott az időtől.  Mennyi mindent megértek, mennyi hosszú, idegőrlő és veszélyes út volt mögöttük. Igazi elismeréssel adózott a tapasztalt időseknek. Reménykedett, hogy lassanként belőle is ilyen válik. A csapat doyenje. Akit mindenki becsül és tisztel, és aki elől a legjobb falatokat nem merik elcsenni. Nyelt egy nagyot, kezdett éhes lenni, ez a hosszú és fontos megbeszélés kifárasztotta. Végül a középko...

Az utolsó pillanatokban még megigazította a magassarkú szandálja csatját, majd lehúzogatta a szoknyáját elöl és helyre rángatta a parókáját, mielőtt belépett a faluszéli kocsmába. Nagy levegőt vett, a szíve gyorsan dobogott. Kicsit ki is pirult, ami nagyon jól állt neki, az amúgy fakó arcszíne megtelt élettel. A kastélyban keveset volt a szabad levegőn. A levegő megfagyott a csehóban, amikor megjelent. Mintha egy kimerevített képet látott volna, szétnézett a bárban ülőkön. Legelőször  a kovácsot látta meg, a fekete körmét, meg a mély ráncokat az arcán. Vörös volt a bőre az állandó közvetlen melegtől és izzadt. A szaga is elérte lassanként. Elfintorította az orrát, nem bírta az ilyen szúrós, kellemetlen szagokat. De azért odalépett hozzá és beleszagolt a sörébe, amit a kovács szorongatott meglepetésében. - Ez jó, izgalmas ez az ital!- mondta mély, lágy hangján.  - Innék belőle, megengedi? - majd óvatosan lefejtette a göcsörtös kezét a pohárról és jóízűen belekortyolt a kes...

Már nem is számolta, hányadik betege volt aznap a rendelőben. Kimerült volt és ingerült. Kialvatlanul ment megint dolgozni, a kánikula napok óta tombolt, a délután menetrendszerűen megjelenő zivatar miatti fojtó levegő csak még nehezebbé tette az napokat és főleg az éjszakákat. Álmatlanul forgolódott éjszakánként, a nehéz elalvás után felületesen aludt, többször fel-felriadva. Csatakos lett az ágyneműje az izzadságtól és átkozta magát, hogy miért nem szereltetett be légkondit a szobájába. Mindig későn kapcsolt, csak nyár végén, mikor a kánikula megérkezett, akkor meg már nem akarta a beszereléssel járó hercehurcát. Aztán mindig megbánta. A rendelő homályos ablakán keresztül is lehetett érezni a lüktető hőséget, a perzselő nyári nap remegését. Fáradtan hunyta le a szemét. Aludni akart napokig, mit napokig: hetekig csak aludni, álomtalanul, mégis pihentetőn. Végre egy nyugodt, hűvös szobában, nem csatakosan, gyűrötten ébredni, hanem kipihenten. Már csak erre vágyott. Meg egy jó hide...