Elmúlt

Egykedvűn zötykölődött a buszon, az eső szomorúan csurgott le az ablakon. A monoton kopogástól elálmosodott.
Lehunyta a szemét. Egy vidám társaság fecsegése zavarta meg.

Felnézett. Le kell szállnom, itt az idő, megállt a busz... Idegesen nézett ide-oda, melyik leszálló van közelebb. Először balra akart menni, mert az volt közelebb, de aztán valahogy mégis a másik felé sodródott a tömeggel.

És ekkor meglátta őt. Nem akart hinni a szemének, visszafojtotta lélegzetét, valami összeszorította a torkát és a gyomrát. Valami, ami váratlan óriási örömből, döbbenetből és fájdalomból állt össze.

Igen, nem vitás, ez csak ő lehet. A testvére, akit évtizedek óta nem látott.
Hogy megtörte az élet, bár a szeme még mindig ugyanúgy csillog, azzal a meleg, barna, okos fénnyel.
Közelebb sodródott hozzá, egy pillanatra meg is tudott állni épp szemben vele.
A tekintetük összefonódott. A felismerés felvillant a másik szemében.

Először ő szólalt meg.
 - A testvérem vagy?
- Igen...suttogta ő.
Látta rajta, hogy tovább akar utazni a buszon. Odaszólt neki:
 - Gyere, váltsunk pár szót lent.

Leszálltak a buszról.
Őszinte örömmel és hitetlenkedéssel nézett rá.
Fájón vette tudomásul, hogy az évtizedek nagyon megtörték.
És az a sok szenvedés és hányattatás, amit elmondott neki abban a pár percben, amit együtt töltöttek ott , a buszmegállóban. Hallgatta, csak hallgatta, és a könnyek csak folytak az arcán, egybefolytak az esővel.

Nem érdekelte a dolog. Csak csendben örült neki, hogy láthatja őt.
Őt, akit annyira szeretett, sőt, imádott valamikor, úgy nézett rá, mint egy istenre, ahogy csak az édestestvérét szeretheti az ember.

Névjegyet cseréltek, mint az üzletemberek. Csendben elköszöntek.
Ment mindenki tovább a maga dolgára.

A pillanat varázsa elmúlt.