Mai történetek, modern mesék

Csak a három pár lábat látta a limlomok között. A foszladozó szélű, koszos tornacipők összevissza álltak. Lassan felemelte fejét, füle mögé simította ősz tincseit. Rájuk nézett.  - 0/99,6-os? A fiúk döbbenten meredtek rá. Az egyik csuklani kezdett, mert elfelejtette kifújni a füstöt, a másik csak most nyelte le a pofa sört, a harmadik, a csorbafogú elejtette a mobilját, be a lomok közé. A néni kezében egy kis tálka volt, annak a hátát mutatta feléjük kérdőleg. Nem értették, mit kérdez. Kényelmetlenül fészkelődtek a padon, amin ültek.  - Mi van?...húzta el a kérdést a sörös. Nem akart tökhülyének látszani. Elvégre antikvitással foglalkoznak már egy ideje, vagy legalábbis szeretnének a bennfentesség látszatának megfelelni. A néni kicsit ingerülten ismételte meg a kérdést. Nem értette, mit nem lehet ezen érteni.  - Ja, valami olyasféle.....nyögte a csorbafogú, nehogy felsüljenek egy ilyen kis öregasszony előtt. Az őszfejű megcsóválta a fejét, rájuk mosolyg...

Bánatosan nézett fel a fára. Alulról szúrta, nagyon szúrta valami, de nem tudott moccanni sem. Szállt ki belőle az élet. Egyre homályosabban, elmosódottan látta a fa törzsét, mire rájött, hogy sír. Siratta rövidke kis életét. Eszébe jutott az a robbanó életvágy, amikor áprilisban  az élettől duzzadó rügyből hirtelen kifakadt és spirálban sodorta ki a halványzöld levélkéjét, mely pár hét alatt megerősödött és érett zölddé vált. Meg is nőtt közben, és illegve ringatózott az ágon, kihívóan méregetve a többi társát. Mindig is többnek, szebbnek és erősebbnek képzelte magát a többieknél. Viharos szelek jöttek, fázott sokat. Áztató, langyos esők táplálták egyre nagyobbra, és szebbre. Büszkén hajladozott, élvezte az életet. Aztán jött a perzselő nyár, a melegtől felkunkorodott a széle, helyenként szinte megégett. Ekkor már nem gondolta azt, hogy ő a legszebb és a legjobb, csak túl akarta élni ezt a gyötrő hőséget. Ki gondolta volna akkor, hogy jön az ősz, a melengető napsütés,...

Már rég megbánta elhamarkodott, titkos ígéretét: a 85. szülinapján azt csinálnak, amit ő akar. Álltak a boltban, és nézegették az árukat. Anyja unatkozott, miután nem talált semmi magának való dolgot, feltűnően és nagyon unatkozott. Először halkan mondta, hogy fáradt és szeretne hazamenni. Nyugodtan azt válaszolta, hogy mindjárt, csak még nézeget. Addig menjen csak körbe, nézegessen ő is, hátha talál magának valami szépet. Kb. egy percig nyugta is volt tőle, aztán megint ott volt előtte. Most már kicsit hangosabban nyafogott, hogy ő unatkozik, meg fáradt és a lába is fáj. Menjenek már végre haza. Kicsit türelmetlenül megint nyugalomra intette. Sikertelenül. Egyre hangosabban nyafogott, hogy neki elege van, meg már éhes és nagyon szomjas is és menni akar. Még azt is mondta, hogy soha többet nem jön vele sehova, születésnap ide vagy oda, őt ez igazából nem is érdekli. Otthon akar lenni és végre lefeküdni. Persze miután megebédelt és kész. Odatévedt egy idősebb nő és felfi...

Minden ebéd után ezt csinálta. Komótosan levetkőzött, először az ingét, aztán a nadrágját, meg sem állt az alsónadrágig.  Igen, azt is levette és gondosan az ágyra rakta. Lábujjhegyen, hogy a felesége és a gyerekek meg ne hallják kiosont a kis erdőszéli házból.  Még jó, hogy az utca a másik oldalon volt, így nem látta meg senki. Nem akarta, hogy kis titkára fény derüljön. Igazából naturista életet akart élni, de a felesége ezt nem támogatta. No, nem baj, azért így is megoldom, gondolta és kiszaladt a rétre. Felszabadultan, mély örömmel futott át a réten, mikor egy őzre lett figyelmes. Farkasszemet néztek egy percre...aztán csak futott tovább boldogan, szabadon. Ez a történet egy képmesélős játék eredménye,  a játékot és a képet itt találod:  http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/112-kreativ-iras-kep-alapjan-1

Már nyolc órája semmi nem történt. Az elején erőszakkal összekeverték valami kristállyal, ami az elején szúrta és idegesítette, aztán szép lassan eltűnt. Semmi esemény, csak tiszta dögunalom. Csak ez az egyenletes meleg, itt alulról. Valójában jól is esett neki, úgysem szerette a hideget. Nem történt semmi, de semmi. Hacsak az nem, hogy egyre kevesebben lettek. Mintha elpárologtak volna, többen eltűntek. Érdekes, ezt is csak most vette észre. Az elején még majdnem öt centire voltak a szélétől, ha akarta volna, kilátott volna belőle és megnézhette volna, mi van a belső világon túl. De nem látott ki, akárhogy is keringett az alsó melegtől. Most meg már a széle egész magasra került. Reménytelenség lett úrrá rajta. Hiába próbál meg bármit, innen nem juthat ki. Csak kering és kering folyton körbe és körbe. A keringés egyre lassul, és sűrűbb lett minden. Egyre kevesebben voltak. Egyre barnábban, és egyre édesebben. A dulce di leche elkezdett hűlni, ahogy egy kéz kikapcsolta a meleg...

- Befejezted? Szempillái merevek szegeződtek rám, mint a gereblye karmai. Kék szeme szinte hipnotizált. Lassan összehúztam magam. Tarkómról egy izzadságcsepp indult meg lefelé a gallérom mögé. Agyam lázasan és kétségbeesetten kattogott. Atyaég, ez a kiscsaj nem piskóta, hogy lehettem ilyen ökör, micsoda idióta dolgokat mondtam. Miért  voltam ilyen nagyképű, beképzelt és pökhendi? Nem is tudom, mi bújt belém. Talán elég lett volna az első percben elnézést kérni tőle  a késésért és emelt fővel lelépni, akkor nem sodortam volna magamat ekkora bajba. De valamiért azt gondoltam, pont most és pont neki megmondhatom, amit nem mertem eddig senkinek és soha, hogy mennyire utálok szárazföldön izzadni - persze, mert évekig úsztam és ugye a vízben nem érezni az izzadságszagot, mert mindent, a fájdalmakat és a szenvedés nyomait is elmossa a víz.  És az is váratlanul és elszántan buggyant ki belőlem, hogy eszem ágában sincs holmi korlátolt börtönszigorúságú diétát tartani, patikam...

Páros lábbal ugrált a járdán a házuk előtt. Ide, oda, balra, meg jobbra. Néha óvatosan felnézett az ablakukra, látja-e, az anyja. Csak a függöny libbenését látta, megnyugodva gondolta, mégsem annyira kőszívű az ő anyja. Mégis csak érdekli, hogy mit csinál. Direkt nem a szomszéd utcában ugrált. Az nem lett volna ilyen látványos. A szomszéd néni mondta is neki, hogy miért megy el tőlük, mikor otthon is játszhatna. Letörölte a szája sarkából kicsorduló nyálat. Szívott egy nagyot az orrán. Egy nő ment el szorosan mellette, súrolták egymást a karjukkal. A nő meglepve nézett rá, és mikor meglátta azt az összetéveszthetetlen szemet, undorodva elhúzódott. Lenézett a kezére, a tömpe ujjaira, aztán a lábára, majd a járdára gyerekesen felrajzolt ugróiskolára és hirtelen kiszakadt belőle: - Kétballáb! - majd sietve, kabátját összehúzva belevegyült a sarkon túli tömegbe. Pisti, a Down-kóros csodálkozva, kerek szemekkel, bambán nézett utána, majd megvonva vállát lassan beballagott a ház...

Szeme összeszűkült. Fejét keményen fúrta a levegőbe. Sisakja mellett sivító hangon fütyült a szél. Vádlija megfeszült, lába gépiesen taposta a pedált. Tüdeje kétségbeesetten dolgozott, egyre erősebben zihált. Még 100 méter, aztán már csak a lejtő és kész. Ekkor oldalra nézett. A döbbenettől eltátotta a száját, és majdnem ritmust vétett. A levegőben egy ragadozó madár vitte a magasba áldozatát, a kétségbeesetten vergődő kismadarat. A látvány egyszerre volt fenséges és kegyetlen. Megbabonázta a pillanat természetessége és váratlansága. A lejtőn már nem kellett pedálozni, pihenhetett. Szemével követte a ragadozó madarat, amíg az el nem tűnt a messzeségben. Vége. Vége volt a napi penzumnak, a kíméletlen biciklizésnek. Hazaért.

Oldalról jött, mind a két oldalról. Pici füle a fejére lapult. Fütyülést hallott. A szél fütyült a füle mellett. Szeme résnyire szűkült, csak maga elé nézett mereven a távolba, le a célra. Az pedig pillanatról pillanatra közeledett hozzá. Szinte már érezte a szagát is. A kis veréb mit sem sejtve ugrált tovább a barna, nedvesen csillogó, zsíros földön, csőrét a földhöz koppantva szedegette fel önfeledten a vetésben maradt kukoricaszemeket. Későn eszmélt, feje hátracsuklott, ahogy a ragadozó madár a nyaka fölött durván megragadta. Egy vércsepp tétován megindult a szürkésbarna, csapzott tollak között. Az idő szinte megállt. A lendület íve csodálatosan szabályos, feszesen tökéletes volt, ahogy a ragadozó elkapta áldozatát, majd a levegőben tovább repült zsákmányával. A dráma véget ért. A szél csak fütyült tovább.

Egykedvűn zötykölődött a buszon, az eső szomorúan csurgott le az ablakon. A monoton kopogástól elálmosodott. Lehunyta a szemét. Egy vidám társaság fecsegése zavarta meg. Felnézett. Le kell szállnom, itt az idő, megállt a busz... Idegesen nézett ide-oda, melyik leszálló van közelebb. Először balra akart menni, mert az volt közelebb, de aztán valahogy mégis a másik felé sodródott a tömeggel. És ekkor meglátta őt. Nem akart hinni a szemének, visszafojtotta lélegzetét, valami összeszorította a torkát és a gyomrát. Valami, ami váratlan óriási örömből, döbbenetből és fájdalomból állt össze. Igen, nem vitás, ez csak ő lehet. A testvére, akit évtizedek óta nem látott. Hogy megtörte az élet, bár a szeme még mindig ugyanúgy csillog, azzal a meleg, barna, okos fénnyel. Közelebb sodródott hozzá, egy pillanatra meg is tudott állni épp szemben vele. A tekintetük összefonódott. A felismerés felvillant a másik szemében. Először ő szólalt meg.  - A testvérem vagy? - Igen...suttogta ő....