Tülekedés

- Hé, mit tülekedik itt nekem, majdnem a lábamra lépett! - kiáltott fel méltatlankodva egy éltes asszonyság.

 - Bocsánat ...-hebegett egy hórihorgas fiatalember zavartan - nem akartam Ön elé lépni. Kérem, én tisztelem az idősebbeket. - húzta ki magát önérzetesen.

- Méghogy idősebbek, eh...! - mondta mérgesen egy középkorú úr hárommal arrébb. - Mondhatta volna tapintatosabban is. - hangja betöltötte a hatalmas termet. Szinte visszhangzott.

A hórihorgas behúzta a nyakát és maga elé nézett. Nem szerette a kalamajkát, mindig nyugalomra vágyott.
Ezért is tudták annyian megelőzni a sorban.
Főleg azok, akik harsányan a saját igazukat hangoztatták, nem törődve a csendes tömeggel.
Meg azok, akik csak törtettek előre, se jobbra, se balra nem nézve, csak konokul, fejüket leszegve, egyenest bele a másikba, szinte átfúrták magukat a soron, akármerre is kanyargott.

Mindenki előre akart jutni, érvényesülni és főleg megtestesülni.
Azért születtek folytonosan és termelődtek döbbenetes sokaságban, naponta  milliószámra. Aki nem tudott a másik kárára érvényesülni, az általában elfelejtődött, vagy elhalt. Ezt képtelenek voltak megérteni.
Sokan szomorúnak születtek és bánatosnak, mások ellenségesnek és gonosznak, megint mások önemésztőnek, és nagyon borúlátónak, de voltak szép számban vidámak, sőt önfeledtek is.
Ez utóbbiak kevesen voltak, de valahogy néha sikerült a sor elejére sodródniuk és érvényesülni.
Ilyenkor az egész zsibvásár, az egész óriási terem elcsöndesült, tátott szájjal nézték, hogy fényesül föl a terem boltozata. Ez percekig, néha órákig is eltartott. Ez alatt nem haladt tovább a sor, de nem mérgelődtek rajta, tudták, majd egyszer eljön az ő idejük is.

A gondolatok a koponyában végtelen sorban türelmetlenül várták, hogy megtestesüljenek.
Gazdájuk gyanútlanul élte az életét, mit sem sejtve a benne rejlő hemzsegő, érvényesülni vágyó gondolatról.