Gy. V.

Próbáltam mély levegőket venni, úgy, ahogyan tanultam a csoportban. Már régen nem voltam náluk, azt gondoltam, nincs rájuk többé szükségem, tudok magamon uralkodni. Őszintén azt hittem, hogy soha többé nem kap el a vágy.
De elkapott. Váratlanul, kegyetlenül és pontosan betalált, épp, mikor már elfelejtettem a rettegést.
Mint valami kis kósza lepkét. Lesben állt, kivárta a megfelelő pillanatot és hopp, elkapott.

Gyötrődve vergődtem. A levegő fogyott, egyre csak fogyott körülöttem, a mély levegővételek egyre felületesebbé váltak. Kegyetlen meleg volt, mindenféle mozgás nélkül is dőlt rólam az izzadság, de most már patakokban folyt, minden kis hajlatom sikamlóssá vált.

Megcsapott valami savanyú szag.  Megtántorodtam tőle.
Éreztem már ezt többször korábban. A félelem és a gyötrő vágy undorító keveréke volt.

Kétségbeestem.
Próbáltam kicsire zsugorodni, úgy osontam a falak mentén, árnyéktól árnyékig surrantam.
Csak még egy sarok, kibírod, nem lesz baj....nyugtatgattam magamat. Mindjárt eléred a buszt.
A fenébe is, miért nem választottam a rövidebb utat, most még  negyedóra, amíg biztonságba érek.
Emlékeztem rá, ahogy megerőltettem az agyamat, hogy a tömegben már csökken a nyomás.

Ez a rohadt vágy mindig akkor tört rám, amikor magam voltam. Sőt, inkább mikor nagyon magam alatt voltam. Mint most is. Ez a meleg meg az egész napi rohanás, egyik helyről a másikra, a nyafogó ügyfelek, a késések, az állandó magyarázkodás- igen, ki fogjuk cserélni, elnézést kérek, hogy sárgát szállítottak, igen a rugalmas felület meglesz, ne aggódjék, persze, teljes hosszában, hogyne, ahogy tervezte...micsoda baromság. Hogy gyűlöltem az egész életemet.

Tompa nyomást éreztem a koponyám hátulján. Odakaptam, hátha mégsem az, amire gondoltam.
De az volt. Belülről jött, mélyről. Kérlelhetetlenül. Egyre nőtt és terjedt.
Lüktetni kezdett. Eleinte lassan, mélyen, majd gyorsabban, ütemesen, szinte dobolt.
Úgy éreztem, hogy szétesik az agyam ettől a zakatolástól. A nyomás fájdalommá vált.
Ziháltam, és már szinte futottam.

Csak elérni a buszmegállóba. Ott már biztonságban leszek.

Tudtam, ez a rettentő fájdalom csak egyvalamitől fog megszűnni.
És ez az egyvalami konokul terpeszkedett ott a mélyben.
Ő volt az oka mindennek, a visszatérő szenvedéseimnek, az évek óta tartó függésemnek, amiből még mindig nem gyógyultam ki.

Már semmi nem érdekelt, csak az, hogy megsemmisítsem ezt a terpeszkedő gyötrelmet, csillapítsam ezt a gyötrő vágyat.

Tudtam, mit kell tennem.
Hirtelen megfordultam,  a pupillám összeszűkült, a lábam megfeszült és futásnak eredtem.
Átvágtam az utcán, neki a térnek, át a játszótéren, szétlökdöstem a tereferélő mamákat, szétrúgtam a kisbicikliket, átcsörtettem a homokozóvödrökön és kislapátokon. Az olcsó műanyag szétroppant, darabjai messzire szóródtak.
A kisgyerekek sírása élesen harsant fel mögöttem, az anyák zavart és méltatlankodó kiabálása utánam kúszott. Nem érdekelt semmi. Csak az, hogy a vágyat elhallgattassam.

Lefékeztem. Olyan lendülettel mentem, hogy a boltajtó üvege majdnem betört.
Megérkeztem.
Kifújtam a levegőt. Már majdnem megnyugodtam.
Ott voltam hát. Nagyon régen jártam arra, még a csoportterápia előtt, pedig az már évekkel ezelőtt volt.
De ezt a helyet álmomban is fel tudtam idézni. Néha még most is álmodtam vele. Mindig csatakosan ébredtem fel, rémálom volt.
És most megint itt voltam. Tudtam, nem menekülhetek a sorom elől.

Lesimítottam a zilált hajamat. A tenyeremet a nadrágomba töröltem, a táskámat előre húztam.

Benyitottam.
 - Jó napot!- mondtam olyan nyugodtan, ahogyan csak ebben a zaklatott állapotban csak tőlem kitelt.
 - Jó napot!  - nézett fel meglepve egy idegen eladó.
Megkönnyebbültem. Ez az ember nem ismer engem. Nyugodtan mondhatok neki bármit, nem fog meglepődni.
 - Egy kiló konyakosmeggyet kérek, a kézzel mártottból.
 - Becsomagoljam? - nézett rám várakozva az eladó.
 - Nem, köszönöm, itt parkolok a közelben ... - válaszoltam kicsit talán túl hamar.
Remegő  kézzel számoltam ki a pénzt. Még emlékeztem rá, mennyibe kerül. Hányszor vettem itt ilyet, meg sem tudom számolni.

A műanyag dobozt hanyagul a hónom alá fogtam és kimentem az utcára.
Elléptem a bolttól pár métert, de ott már nem tudtam magamat türtőztetni, a zakatolás a fejemben mindent elborított. Felemeltem a dobozt, és le akartam venni a fedelét.
Nem ment, amin nagyon csodálkoztam. Közelebb húztam a szememhez és láttam, többször át van tekerve vastag celluxszal.

Elöntötte az agyamat a düh.
Meg fogom enni ezt a rengeteg konyakosmeggyet, mind, itt és most....csak ez az egy gondolat töltötte már ki az egész agyamat.
Téptem, martam, rángattam a celluxot, de nem engedett. Több körmöm is beletört, ahogy próbáltam lekapargatni, sikertelenül.
A műanyag dobozt nyomorgattam, de nem engedett.

Ekkor nem bírtam tovább, és nekiestem a fogammal, centiről centire lerágtam körben a celluxot. A műanyag cafatok bágyadtan hullottak le a járdára.
Nem érdekelt már semmi.
Azt sem láttam, ahogy a járókelők döbbenten nézik a jelenetet és messzire kikerülnek.

Egyedül voltam az utcán: én és a doboz konyakosmeggy.
A ragacs végre engedett, a műanyag doboz megadta magát, és feltárultak a kincsei.
Egyik bonbont a másik után tuszkoltam be a számba. Az édes konyakos lé lecsurgott az államon, ahogy tömtem magamba a megváltást.

A gyötrő vágy lassan hagyott alább.
A látásom fokozatosan kitisztult. Döbbenten és kimerültem tartottam el magamtól a bonbonos doboz maradékát.
Lenéztem magamra. A töltelék lecsurgott a pólómon, barnás-vörös csíkot hagyva rajta.

Fejemből eltűnt a dübörgés, a helyét valami kéjes fáradtság vette át.
Könnyek gyűltek a szemembe. Halkan magam elé motyogtam, hogy elbuktam...meg kész, vége.

Nekitámaszkodtam a házfalnak. A dobozt undorodva  ledobtam a földre, a tartalma szétgurult a járdán.

Nagyot sóhajtottam, majd felemeltem a fejemet és körbe néztem. Tudtam, hol vagyok.
Örökre be akartam vésni magamnak a helyet. Soha többé nem fogok ide eljönni.

Remegő kézzel keresgéltem a táskámban a telefonomat.
Kikerestem a csoportterápia vezetőjének a telefonszámát.
Titkos név alá mentettem el.
Csak röviden Gy. V. volt.
Gyötrő Vágy

Elindultam a buszmegálló felé. Kezdődik megint a kijózanodás. Remélem, utoljára.